A minap estefelé kissé betelt a pohár, és elkeseredésemben az asztalra csaptam:
Elegem van, elegem van! Gyűlölöm a kapitalizmust, gyűlölöm, szocializmust akarok! Munkanélküliség? Mi a fenéről beszélnek? Annyi munka van, hogy majd belerokkanunk! A belünk kilóg, de nem haladunk, ha még egy fél tucat ember sertepertélne itt, akkor is jutna mindenkinek annyi munka, hogy nem unatkozna senki egy percet sem!
Hogy vinné el az ördög ezt a rendszert azzal együtt, aki kitalálta!
Dolgozóim kissé megszeppenve hallgatták a kitörésemet, azt gondolták, hogy elégedetlen vagyok velük, pedig dehogy, húzzák szegények velem az igát, ahogy csak inuk bírja.
Valóban a rendszerrel vagyok elégedetlen, mely milliókat szorít tétlenségre, a társadalom jólétéhez szükséges munkák meg nem haladnak, hiába feszíti erejét a végsőkig az, aki még dolgozhat.
Eszembe jut az átkosban annyit szidott belső munkanélküliség, erről meg a kérdés: gondolkodtál már ma? Otthon le szoktál ülni, ha kész a munka, vagy nekiállsz újra takarítani, csak azért hogy takaríts? Mosol kézzel a mosógép mellett, csak hogy dolgozz, vagy leülsz inkább elolvasni egy könyvet, megnézni egy filmet, amíg mos a gép? Mert ha az utóbbi, akkor te egy belső munkanélküli vagy!
Belső munkanélküliség? Szép álom, napi 18 órákat dolgozom mint állat a rezsiért és a kenyérért, és rettegve számolom este, hogy elég-e a bevétel az adókra és a költségekre, elég-e ahhoz, hogy holnap is kinyithasson a bolt, hogy holnap is dolgozhassak még? Lázasan jár az agyam, hogy mit lehetne tenni, hogy tartani tudjam az embereimnek tett ígéretet, mely szerint amíg nekem lesz mit ennem, addig nekik is lesz, ha húzzák velem az igát.
Még nem tudom mit fogok kitalálni, de valamit muszáj lesz, a szavam, az életem, a gyerekeim és az 5 éves unokám élete a tét.
Közgazda vagyok, jól felkészített, pontosan tudom és értem, hogy mi történik most és miért, mi fog következni, ha nem húzzuk meg a vészféket, csak azt nem tudom, hogy hogyan kell túlélni ezt.
A francba, hogy a Koponyányi Manyók enne mindnek a hasáról, hogy az ördög vinné a pokolra a sok deréktájon agyközpontút, akinek köszönhetjük ezt!
A francba, mennyire igaz, hogy az emberek racionálisan fognak cselekedni, feltéve, hogy minden más lehetőséget kimerítettek!
Van egy vonatkozó vicc:
Az Úr megelégeli az emberek bűneit, és magához hívatja a vezetőiket, közli velük, hogy vége, újabb özönvízzel árasztja el két hét múlva a Földet.
A vezetők hazatérnek és tájékoztatják népeiket:
-
Polgártársak! Az Úrtól jövök, aki megelégelte ostobaságunkat és hitványságunkat, és ezért két hét múlva elpusztítja ezt a világot. Két hetünk van. Mulassatok, mától minden ingyen van, valósítsátok meg amiről álmodtatok!
-
Elvtársak! Most jövök a Központi Bizottság legfelsőbb üléséről, a döntés szerint két hét múlva világvége van. De addig is kérek mindenkit, hogy maradéktalanul teljesítse az öt éves terv időszakos előírásait!
-
Testvéreim! Az Úrtól jövök, rossz hírem van, két hét múlva újabb özönvízzel árasztja el a Földet, azaz két hetünk van megtanulni a víz alatt élni.
Testvéreim, vajon elég lesz?


kertben, figyeltem a pinea fenyőket megszálló madarakat, amint kemény csőrükkel feltörik a tobozokat, kapkodják ki belőlük a fenséges ízű magvakat, arra gondoltam, hogy milyen jó nekik, csak pár szárnycsapás, egy csüccs egy ágon, pár koppantás egy tobozon, és máris ott az életet jelentő élelem. Sok madár volt és sok fa, eszegettek békésen, jutott mindnek, ha egy mókus megzavarta őket, odébb mentek egy ággal, vagy fával. Nekem meg eszembe jutott, hogy mi történne, ha az egyik madár egyszer csak azt mondaná az egyik fára, hogy az enyém? Nem nevetnék-e ki a többiek? 
Utolsó kommentek
A közelgő vég szorításában
A közelgő vég szorításában
A közelgő vég szorításában
A közelgő vég szorításában
A közelgő vég szorításában