Amit most fogok mondani, azt nem támasztja alá elismert tudományos igazolás – talán azért, mert történelmileg úgy alakult, hogy eddig a tudomány döntően férfi foglakozás volt, és az eset némi önvizsgálatot igényel, vagy csak még senki nem gondolt rá,  nem tudom.

Mindenesetre van egy több évezredes megfigyelés, egy életérzés, ami vagy szájhagyomány útján, vagy sokszor némán megfogalmazatlanul, csak sugallat útján terjed anyáról leányra, de az is lehet, hogy terjednie sem kell, mert génekben kódolt ösztön, a fene sem tudja, de hogy létezik, az tény, melynek következtében mára női körökben egy igen leíró, képszerű jelző is született egy bizonyos férfi típusról: Törpenapcsi.

Nem kell magunk között definiálnunk a szó jelentését, és annak tartalmát, ha valakire ezt mondjuk, mindannyian ugyanarra gondolunk: egy alacsony férfira, aki nem tudván megbékélni a természet adta külsejével, túlkompenzál, még pedig olyan mértékig, hogy az már súlyos személyiségtorzuláshoz, önértékelési zavarokhoz vezet.

Ma mindannyiunknak módunkban áll egy ilyen férfi túlkompenzálását és személyiségtorzulását figyelemmel kísérni.

Persze ha belegondolunk van ennek a megfigyelt jelenségnek érthető, objektív magyarázata, ugyanúgy, mint minden másnak, csak az a kérdés, hogy rájövünk-e erre?

A törpenapcsi az ember kettősségéből fakad, melyet mostanában mintha kicsit feledni szeretnénk, mely szerint az ember nem csak szellem, hanem állat is, cselekedeteit nem csak az ész, hanem az ösztönök is vezérlik, ez utóbbiak viszont mindannyiunk számára felülírhatatlanul.

A lét és fajfenntartás kényszere mindannyiunkba belekódolt kényszer, az élet él, és élni akar.

Az emberiség jó ideje tölti az idejét azzal, hogy megfigyeli a körülötte élő világ párválasztási szokásait, és ezek az ismeretek vagy önmagában töltik el elégedettséggel, vagy profitál is belőlük.

De magát mintha kivonta volna e megfigyelési körből, elfeledkezve talán arról, hogy az ember is a természet része, a természet számára csak egy élő a sok közül.

Nézzük hát, hogyan cselekszik az ember a fajfenntartás érdekében.

A faj hímnemű tagjaiban a kód azonos a többi kétivarú faj hímnemű tagjainak kódjával: a lehető legtöbb magot szétszórni, a saját genetikai kódokat örökíteni. Az ember, mint állat, a gerinchúrosok törzsébe, a gerincesek altörzsébe, az emlősök osztályába, a főemlősök rendjébe sorolt élőlény.

Mint ilyennek, az utód létrehozásához két egyedre van szüksége: egy hímre és egy nőstényre.

Egy élőképes utód kifejlődésére 9 hónap szükségeltetik, egy nőstény 9 hónap alatt legfeljebb egy utód létrehozására képes, egy hím meg képes természetes úton is ennyi idő alatt akár több mint 500 utód létrehozására is.

Emiatt aztán a hímek arra kényszerülnek, hogy valamilyen módon felhívják a figyelmet magukra, hogy a nőstények velük gondoljanak a közös utód létrehozására, hogy a nőstények érdemesnek tartsák az ő genetikai kódjaikat örökíteni.

Az emberi párválasztásban ugyanis minden híresztelés ellenére a nő választ: ő dönti el, hogy kitől hagyja magát kiválasztani, aztán az vagy kiválasztja, vagy nem.

De milyen szempontok alapján választ a nő?

Mivel ő kevés utód létrehozására képes, fontos számára az utódok életképessége, és az is, hogy az utódok is elérjék az ivarérett állapotot, ami az embernél rendkívül hosszú idő.

A külső jegyek: legyen erős, és egészséges, hogy majd az utód is erős, életképes legyen.

Legyen ügyes és hatékony az élelemszerzésben, az otthonteremtésben, hogy a megszülető utód is képes legyen, és minél nagyobb biztonságban nevelkedhessen föl.

Az első választás a külső jegyek alapján történik a magas, „jó kiállású” férfiakat több nő engedi át az első szűrőn, inkább gondol vele közös utódot létrehozni, mint az alacsonyabbakkal, véznábbakkal, vagy kövérebbekkel, inkább törekszik annak a lehetőségnek a megismerésére, hogy a belső jegyek vajon alkalmassá teszik-e férfit a közös utód létrehozására, az utód közös és biztonságos felnevelésére?

Ez a szűrés tudattalanul megy végre az emberben, lévén ösztönök hordozzák, nem a tudat.

Azok a férfiak ezért, akik ezen az első szűrőn nem mennek át valamilyen módon, kénytelenek valahogy másként felhívni magukra a figyelmet, hogy ők is itt vannak ám!

És ki-ki belső értékei szerint hozzá is lát ahhoz, hogy érdemességét bizonyítsa, felhívja magára a figyelmet, lévén azért az ember nem csak állat, hanem szellem is, immár tudatosan. Aztán vannak akiknek ez sikerül, és vannak, akik e bizonyítás során átesnek a ló túlsó oldalára, a kisebbrendűségi komplexus olyan mértékben hatalmasodik el rajtuk, hogy napi 48 órában bizonyítani akarnak, hogy mindenben ők a legjobbak, nem hagyva maguknak időt arra, hogy valamiben valóban a legjobbak lehessenek.

Na ezekből lesznek a törpenapcsik, a semmihez sem értő, mindenhez legjobban értő görcsös, gyógyíthatatlan bizonyításkényszeresek, akik láttán némi tapasztalattal a hátunk mögött mi nők csak összekacsintunk, és legyintünk: ez is csak egy törpenapcsi..

3. § (1) A Magyar Köztársaságban a pártok az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok tiszteletben tartása mellett szabadon alakulhatnak és szabadon tevékenykedhetnek.

(2) A pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában.

(3) A pártok közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhatnak. Ennek megfelelően egyetlen párt sem irányíthat semmiféle állami szervet. A pártok és a közhatalom szétválasztása érdekében törvény határozza meg azokat a tisztségeket, közhivatalokat, amelyeket párt tagja vagy tisztségviselője nem tölthet be.

Az alkotmány eme passzusának folyományaként felmerül az az alkotmányossági kérdés, hogy lehet-e egy pártnak tagja a legfőbb hatalomgyakorló, maga a törvényalkotó?

Van-e nagyobb közhatalom, mint maga a törvényhozás?

Állami szerv-e egy minisztérium?

A második bekezdés önmagában is figyelemre méltó:

(2) A pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában.

Mit jelent vajon az, hogy közreműködnek a népakarat kialakításában?

Az ostoba nép nem tudja, hogy mit akar, és majd a pártok megmondják, hogy mi ezt és ezt akarjuk, csak még nem tudjuk? Vagy mit?

Mi az hogy a pártok részt vesznek a népakarat kinyilvánításában? Egy népen belül egy kérdésben többféle népakarat van?

(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

(3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.

Felvetődik a kérdés, hogy ha egy párt- egy részérdeket képviselő csoport- a törvényhozásban 2/3-os –alkotmányozó szerepre tör- akkor ez kimeríti-e ennek a passzusnak a tiltását?

(3) A pártok közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhatnak.

Vajon ki gyakorolja a hatalmat ott, ahol a törvények pártszékházakban születnek, és a „kiszavazás” büntetéssel jár?

minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

Vajon választott képviselőm-e nekem az az ember, akit egy párt kedve szerint cserélgethet, hiszen listás helyen jutott be a törvényhozásba?

Még lennének kérdéseim, de mára legyen ennyi, kíváncsian várom a tisztelt érdekeltek észrevételeit ezekben a kérdésekben.

Magyarországnak sem adatott még meg, hogy azt válassza, amit szeretne, az első „szabad választás” sem erről szólt, hanem arról, hogy  mit nem szeretne. Nem tudtuk, hogy mit szeretnénk, és miért, csak tudtuk, vagy  elhittük, hogy ami van, az úgy "zusammen" nem jó nekünk. Azt nem tudtuk, hogy aminek helyette utat engedünk az mi és mivel jár, fejest ugrottunk az ismeretlenbe, újra hittünk a hazug szónak, fizetett árulóknak. Az első szabad választás így lett a szent edények ünnepe, cseberből vederbe kerültünk ismét. Szabadságot, jólétet ígértek, rabságot és nyomort kaptunk helyette, kifosztottak és semmibe vesznek, átnéznek rajtunk és kinevetnek, nincs tisztesség, nincs becsület, nincs számunkra jog és nincs emberség, csak pénzisten van, és az ő kegyetlen papjai. Emberből adóalanyok lettünk, csak az számít, aki fizet.

De négyévenként egyszer, egyetlen egyszer leoldják rólunk a bilincset, egyetlen napra szabadok leszünk, és újra választhatunk. A világ egyetlen napra megfordul, az önjelölt kényúr jelöltek rettegve várják kegyeinket, kiket emelünk magunk fölé négy évre, kikre ruházzuk a legfőbb hatalmat, mert ők tudják, hogy a kegyet elnyerők szava törvénnyé válik, ők nem követhetnek el jogtalanságot, mindaz a gazság és galádság, amit elkövetnek ellenünk jogszerű, hisz az maga a törvény.

Most közeledik ez a nap újra, ismét eldönthetjük, mit akarunk, rabok legyünk, vagy szabadok? De hiába közeledik, nem tudunk mit kezdeni szabadságunkkal. Bár azt már tudjuk néhányan, hogy ez az egyetlen nap, amikor lehull rólunk a bilincs, amikor elindulhatnánk a szabadság felé, s bár már tudjuk, hogy nem akarunk rabok lenni, de azt még nem tudjuk, hogy hogyan lehetnénk szabadok?

Hát jöhetnek a régiúj új kényurak újra, mint kígyó fonnak körbe és éneklik fülünkbe: bízz bennem, a Kánaánba vezetlek el, nem kell semmi mást tenned, csak ruházd rám hatalmadat!

S sokan hinni fognak újra, mer hinni akarnak, mert hinni kényelmes, mert hinni jó.

Elvakult hitükben nem látják, hogy a hatalomért versengő kényurak valójában lakájok, szolgák maguk is, mert azok, akik pénzükkel hatalomba segítik őket, már másnap benyújtják a számlát, és kíméletlenül behajtják a követeléseiket.

Mi meg hajthatjuk be a fejünket a rabigába újra, örülünk, ha verejtékünk árán alamizsnát kapunk, ha morzsákra futja.

S mert már annak sem hihetünk, amit látunk és hallunk, mert tudatosan csapják be minden érzékszervünket, tudatosan vezérelt és adagolt információkkal módosítják tudatállapotunkat, hisszük, hogy jól van ez így, így kell ennek lennie, ez a demokrácia, az emberi jogok kiteljesedése, a szabadság maga. Azok a milliók, -bolygó szinten milliárdok- akik kihullanak a rostán, csak egy modern Taigetoszon a társadalom érdekében feláldozott selejtek, a természet nagy tévedései, és büszkék és boldogok vagyunk, amíg magunk is nem kerülünk fel a Taigetoszra..

De sokan vannak már, akiket hurcolnak a szakadék felé, s akik azt remélik, megúszhatják: ha elzavarhatnák a régi urakat, ha új urak jönnének, nem nekik kellene a mélybe zuhanniuk.

Mert nem látják, hogy azok az új urak új Taigetoszokat fognak építeni, hisz már nagy a zsúfoltság a régin, és csak addig van szükség ránk, a szavazatunkra, amíg a hatalomba segítjük őket, hogy majd ők dönthessék el, kik, és milyen sorrendben hulljanak a mélybe.

Mindazoknak, akik ezt látják, egyetlen reális lehetőségük maradt a kialakult helyzetben, hogy mentsék, ami még menthető, hogy elkerüljünk egy végzetes hibát: azon a napon reggel bevesznek egy marék dedalont, és elmennek szavazni az MSZP-re.

Mert ezzel életet és időt nyerünk, hogy felkészülhessünk végre arra, hogy ne valami ellen, hanem végre valamire szavazhassunk. Nyerünk négy évet, hogy megoldjuk együtt közös gondjainkat, hogy a következő napon, amikor visszanyerjük szabadságunkat, élni is tudjunk vele.

Mint minden, ami tőlünk függ, ez is csak rajtunk áll.

Választások jönnek. Egy, a szegénység poklának tornácára került ország lakóiban felcsillan az utolsó remény, hogy van menekvés, van remény, majd jön a megváltó, és a pokol felé vezető útról a mennyország felé fordítja az ország szekerét.

Az emberiségnek a bolygó nyugati féltekén élő része nagyjából Godóra várva éli le az életét, majd 2000 éve várja a megváltót, aki nem jön. Ahol nagy a baj, ott jobban várják, ahol kevésbé, ott nagyobb a türelem.

Itt most nagy a baj, nagy az igény a csodára, hát jönnek is újra a bukott megváltók, ígérve, hogy most aztán biztosan bort varázsolnak a vízből, és megsokszorozzák a halakat, nem kell érte tennünk semmit, elég, ha újra a kezükbe adjuk a jogart, és a fejükre tesszük a koronát, attól most már biztosan megjön a varázserejük.

A csodavárás meg annyira elvakítja a várakozókat, hogy elfeledik, már volt ezeknek a fején mindnek a korona, és volt a kezükben a jogar is, mégsem következett be a csoda, ha csak azt nem nevezzük csodának, hogy egykor szegény emberek minden látható ok nélkül mérhetetlen vagyonok urai lettek, amint a hatalom közelébe értek.

A csodákat mindig a fiatalok tették, akikben még él a vágy, hogy igaz, hogy ez a pokol tornáca, de majd jönnek ők, és megmutatják, hogy sarkaiból fordítják ki a világot.

A forradalmakat mindig az ifjúság csinálja, ők rombolják le mindig a rohadót, hogy valami újnak adjanak helyet. Még nem félnek, még nem a pénz, hanem nemes eszmék vezérlik őket, még hisznek magukban, még meg akarják mutatni mit érnek, még nincsenek messze azok az emlékek, szinte még kis sem léptek abból a világból, ahol nem a pénz, hanem a tudás a mérték, mely helyet ad a rangsorban. Még hisznek az emberben, a bajtársiasságban, a tisztességben és a becsületben.

Most feltűnt egy új megváltó jelölt, aki nem azt ígéri, hogy csodát tesz, hanem azt kéri: gyertek, segítsetek elsöpörni a régit, hogy majd valami újat építhessünk a helyén!

És gyűlnek a fiatalok, mert gyűlölik ezt a régit, mely becsapta őket, ahol nincs számukra hely, ahol nem kellenek, és izzik bennük a takarodj! indulata.

Nem kérték az életet, de itt vannak, már erősek, és a jussukat követelik, nincs semmi másuk, csak ami a fejükben és a szívükben van, és élni akarnak, enni, inni, aludni, ölelni, a mindenséggel mérni önmaguk, nem kukákban kotorászni más szemetében egy betevő falatért.

Helyet és jövőt akarnak maguknak, alkotni, megmutatni magukat a világnak, és igazuk is van.

Ezért veszélyes a Jobbik, mert azt hirdeti, ami az igazság: senki nem fog helyetted tenni semmit, csak te tehetsz azért, hogy ne így legyen, csak össze kell fognunk, és együtt menni fog! Vér nélküli forradalommal kecsegtetve gyűjti az ifjakat egy táborba, és a sereg szinte láthatatlanul, csendben gyűlik.

Az persze egy másik kérdés, hogy az útról, melyen a fiatalok most gyülekeznek a népvezér zászlaja alatt, mi öregek már tudjuk, hogy hova vezet.

Már lanyhult a forgalom, igazgattuk a boltot, próbáltuk újra olyanná tenni, mint nyitáskor volt. Magam is az egyik polcot töltögettem, igazgattam, amikor egy férfihangra lettem figyelmes: A zsidó elvtársak kenyere..

Mint a villám fordultam arra ösztönösen, szinte öntudatlanul, látnom kellett honnan jön a hang: egy idősebb, rendkívül jól öltözött pár férfi tagja mutatta be a polcon lévő pászkákat a kíséretében lévő hölgynek, akit a feleségének vélelmeztem.

Nem jött ki hang a torkomon, nem tudtam mit kellene tennem, de azt hiszem a szemem elárult: a villámokat, melyek onnan jöttek, nem bírta a férfi, fejét lehajtva lesütötte a szemét, és feleségét karon fogva odébb ment gyorsan,  megszégyenülten, hogy ne lásson, vagy talán inkább hogy én le lássam. Nem tudom.

Ma még odébb ment, de mi lesz holnap? Félek, hogy sokkal nagyobb a baj, mint gondolnánk..

3. erlauer (szerkesztő)

2010.01.20. 14:14
Ja, én Bokrost egyedül is meghallgatnám, Róna kevésbé érdekel..

21. erlauer (szerkesztő)

2010.01.20. 22:54

Róna Péternek nem a szakértelmével van bajom, hanem az ideológiájával.

Azt, hogy a fenti két állítás legalábbis nem koherens a szakmai tudás megítélése szempontjából, azt gondolom, nem kell bizonygatnom. Mint ahogy azt sem, hogy valaki akkor kerülhet a jelenlegi rendszerben egyáltalán abba a helyzetbe, hogy szakmai felkészültségét bebizonyíthassa, ha azt gondoljuk róla, hogy az ő ideológiája, és a mi ideológiánk összeegyeztethető. Az, hogy milyen szakember, az másodlagos.

Azaz, ha a mi nincs a mi ideológiánkat valló sebészorvos, akkor inkább egy sámánnal operáltatjuk meg magunkat, ha velünk azonos ideológiát csak a sámánok vallanak.

Az eredmény mindegy, lényeg az ideológia!

Meglehet, a példa abszurdnak tűnik, de társadalmi szinten ma ez zajlik.

A közgazdaságtudomány, bár magát társadalomtudománynak tartja, egy olyan speciális ága a tudományoknak, mely minden társadalmisága mellett mégis egzakt, a gazdaságban bekövetkező folyamatokat egzakt módszerekkel: nevezetesen matematikai és statisztikai módszerekkel vizsgálja, elemzi, és írja le.

Róna Péter "ideológiájához" Róna Péter keményen kapitalizmus párti, de a szakértelem permanens hiányát kéri számon az elmúlt 20 éven szinte minden döntéshozó és irányító szinten. Arra hívja fel a figyelmet, hogy azt hinni, hogy a fiskális poltika "rendben tartása" önmagában elegendő egy ország gazdasági egyensúlyának megteremtéséhez az komoly kételyeket ébreszt a döntéshozó szakmai felkészültségét illetően. Azt gondolni, hogy egy olyan monetáris politika, mely évtizedeken keresztül irreálisan magasan tartott kamatszinten próbálja szabályozni az inflációt, nem fojtja meg a gazdaságot, és nem adósítja el végzetesen az államot és a polgárait, szintén a hozzáértés hiányáról tanúskodik. Valamint felrója következetesen a legnagyobb hibát: az ágazati politika teljes hiányát a rendszerváltás kezdetétől fogva, ami nélkül jó gazdaságpolitika nem is létezhet, mert hát a cél kijelölése nélkül miért is dolgozunk?

A rendszerváltók dilettantizmusa az, aminek a kommulálódott hatásaival küzdünk az általános válságtól eltekintve is. Eszmék mentén lehet templomokat építeni és pártokat alapítani, de országot építeni, gazdaságot fejleszteni meg sajnos nem lehet.
Antall József és kormánya miközben valami elementáris erővel vágyott vissza valami zavaros eszmerendszer mentén az uram-bátyám dzsentrivilág langy "békemelegébe" Az álmodozó humán-értelmiségiek által levezényelt rendszerváltás fel sem fogva a gazdasági viszonyok döntő jelentőségét a társadalomra, ideológiákkal gazdagon ellátott, de igen szerény szakmai képességekkel rendelkező mekkmesterekre bízta a privatizáció lebonyolítását és a gazdaság átalakítását, akik persze szükségszerűen rontottak el mindent, amit lehet, és herdálták el nemzet vagyonát, arra kényszerítve ezzel az országot, hogy szinte a nulláról kezdve épüljön fel valahogy újra. A liberálisok vakhite a láthatatlan kéz rendező elvében szintén megtette a maga hatását. Az egy másik kérdés, hogy azért voltak gazemberek is, voltak akik észrevették a rendszer hiányosságait, és ezt kihasználva rendesen megtömték a saját zsebüket a közösből.
Lehet ugyan hitekre alapozva élni, lehet hinni abban is, hogy ha az ember feldob egy labdát, akkor nem esik le, de aki egy kicsit is tanult fizikát, vagy legalább már látott labdát feldobni, azért annak erős kételyei vannak e hit megalapozottságának tekintetében.
Róna Péter meg éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy lehet hinni abban, hogy az államháztartási egyensúly fenntartása elegendő az ország gazdasági helyzetének stabilizálásához, lehet hinni abban is, hogy a magas kamatszint mellett is lehet megtérülő beruházásokat eszközölni, lehet hinni abban is, hogy a külkereskedelmi mérleg hiányának egeket verésével, a hazai termékek 40% fölötti import tartalmával lehetséges egy ország gazdasági stabilitását megteremteni, csak nem érdemes.
Mint ahogy abban sem érdemes hinni, hogy egy ideológia mentes ágazati politika nélkül bármelyik gazdaság képes megállni a lábán.

Valamint arra hívja fel a figyelmet, hogy arra a tudásra alapozva, amit ő tud a pénzről,- Mely tudásról ugye tudjuk, hogy az angoloknak elegendő volt ahhoz, hogy az angol nemzeti bankban magas pozíciót tölthessen be- ha nem történik jelentős elmozdulás, az általa javasolt irányba, akkor az ország teljes pénzügyi összeomlása, az államcsőd egy-két év múlva elkerülhetetlenül fog bekövetkezni.
De lehet hinni benne, hogy nem.

Ennek a nemhitenek a templomai már egy ideje itt is készen állnak: és úgy hívják pártok.

Folyományaként már nem kell mindenkinek magának megértenie, végig gondolnia, belátni, vagy tagadni, tudáson alapuló érvekkel cáfolni egy állítás igazságát, elég ha hiszünk a templom főpapjának, nem kell tanulni, nem kell gondolkodni, elég hirdetni az igét, és ezt a vélemény szabadságának nevezni, mely igazából nem más ebben az esetben mint a templom sulykolt mandrája, mely nem más mint a gondolkodás béklyója, a  tudáson alapuló szabad véleménynyilvánítás legfőbb akadálya.

Róna Péter ismerete a pénzről és a gazdaságról az angoloknak elegendő volt arra, hogy nemzeti bankjukban magas beosztást bízzanak rá, ebben az országban ez bármire kevés, itt a szakértelmet csak bolsevista trükknek tartják, mert ezt hirdetik új templomaink papjai, úgy döntve, hogy a sorsunkat majd újra vallásháborúk kiszámíthatatlan sikereire kell bíznunk.

Nekem meg ez kevés.

Ajánlom szíves figyelmébe minden képviselőnek, jelesül Szanyi Tibornak a Nolblogon való próbálkozása és magyarázkodása alapján különösen.

Egy munkáspárti képviselő interpellációt nyújtott be az angol parlamentben a pénzügyminiszterhez. A miniszter a szokásos csűrcsavarral kerülte meg a kérdést, amit persze a képviselő nem fogadott el. A miniszter kicsit idegesebben bár, de felvette legszebb mosolyát, nekigyürkőzött újra, és a kínos kérdésre egy másik sumákoló válasz született, amit persze a képviselő ismét csak elutasított, és kicsit türelmetlenebbül kérte, hogy ne kerteljen a miniszter úr, hanem válaszoljon egyenesen egy egyenes kérdésre!

A miniszter is elvesztette a türelmét, és ezeket a szavakat intézte a képviselőhöz:

Kíváncsi lennék rá, hogy mit szól az Ön pártja, az Ön kekeckedő viselkedéséhez? Biztos Ön abban, hogy Ön ezzel a pártja érdekeit képviseli?

A képviselő erre a következő választ adta:

Uram, nem tudhatom, hogy mit szól a pártom az én „kekeckedő” viselkedésemhez, és nem tudom, hogy mennyiben képviseli a pártom érdekeit a viselkedésem, de én nem is azért vagyok itt, hogy a pártom érdekeit képviseljem, hanem azért, hogy a választóimét! Ennek ismeretében lenne szíves válaszolni végre az Önhöz intézett kérdésemre?!

Valamikor hosszú hónapokkal ezelőtt elmeséltem egy anekdotát, ami annak bevezetése gondolt lenni, hogy mennyire fontos az, hogy mit tekintünk „koordináta rendszerünk origójának”. Az evezős és a folyó példája sokkal több analógiát mutat az ember gazdasági tevékenységével is, mint az első pillantásra látszik, hisz elemzünk mindenféle folyamatokat, bonyolult számításokat végzünk, hogy „ki tudjuk számolni, hogy mikor éri utol az evezős a sapkát”, ahelyett hogy megváltoztatnánk az origót, és az embert, az emberi szükségleteket helyeznénk a középpontba. Ebben az esetben eltekinthetnénk attól, hogy a folyónak partja van, és a folyónak sebessége, eltekinthetnénk a pénztől, mert az, amit mérni kívánunk, az emberi élet, pénzben nem mérhető, lévén embert, és az embernek időt nem lehet „venni”.

Ha megváltoztatjuk az origót, a termelés célját, mely ma nem az emberi szükségletek minél magasabb fokon való kielégítése, hanem a pénz, és általa az egyes embercsoportok hatalmi helyzetének biztosítása, akkor ma már nem is lenne szükségünk pénzre, mint elosztóra és közvetítőre sem, mert az emberi tudás, és a termelőeszközök mai fejlettségi szintjén már képesek lennénk annyi jószágot előállítani, hogy mindenki bőségben élhessen.

Mert mi kell a termeléshez?

Hogyan működik egyáltalán a termelés?
Nem úgy, hogy ezt szeretném elkészíteni, nézzük meg mi van hozzá?
Vegyünk egy nagyon egyszerű példát: asztalra van szükségünk. Mi kell hozzá?
1. fa.
2. ember, aki kivágja a fát
3. ember aki feldolgozza
4. szerszámok mindehhez
5. ember, aki tudja, hogyan kell készíteni egy asztalt
6. szerszámok
7. energia, ami működteti a gépeket
8. ember, aki tudja használni a szerszámokat.

9. idő, amíg az asztal elkészül.
Ha mindezen dolgok a rendelkezésedre állnak, mi az akadálya annak, hogy elkészüljön az asztal?
Mert ha bármelyik nem áll rendelkezésedre, tele lehetünk színes papírkákkal, melyre nagy államférfiak képe van festve, vagy mondhatja egy számítógép, hogy 1000 billió dollárunk van, akkor sem lesz belőle asztal!
Nézzük a mai bonyolult világot, bármit, ami létezik, elő tudnánk állítani, ha nem lenne alapanyag, energia és technológia, és az, aki ismeri és használja a technológiát?
Ülhetnénk a fán, a kis színes papírdarabkáinkkal, boldogan majszolva a banánt, akár belefulladva a "pénzünkbe" :)
Ahhoz, hogy az ember bármit alkosson nagyon-nagyon sok mindenre van szüksége, de egy dologra biztosan nincs: nevezetesen a pénzre! Ha nincs termelés, ha nincs az a dolog, amit pénz hivatott megtestesíteni, nem mindegy, hogy mennyi színes papírkánk van?
A pénz a mai világban nem más, mint a kialakult hatalmi struktúrákat megőrző fegyver. Ma már nem az alapanyag, az energia, a technológia és annak ismerete az akadálya annak, hogy mindenki jólétben élhessen, hanem a pénz! Annak segítségével korlátozzák a termelést, nem annyi jószágot állítunk elő, mint amennyire szükségünk van, hanem amennyi pénzt a pénz urai beleengednek a rendszerbe! Nem a szükségletekhez kell igazodnia termelésnek, hanem a pénzmennyiséghez. Nem a megtermelt javakat osztjuk el valamilyen módon, hanem a rendszerbe juttatott "pénzt"!

Ez egy feje tetejére állított világ! Valójában a küzdelem már nem az erőforrásokért, nem a technológiákért megy, hanem annak a mesterséges sorompónak a nyitó kódjához, melyet az erőforrások és magunk közé építettünk, és melynek a neve pénz!

A világban a pénzügyi szférában a ködben kóborló dollár billiárdok is ezt a rendszert hivatottak fenntartani, az emberi agy képességeit kihasználva – a képzelet képességét- egy virtuális játékot játszunk, abban a reményben, hogy a 100-ból 120-t csinálunk, kivonjuk a termelésből a pénzt- szűkítve a termelés korlátait ezzel, nem fogyasztási javakat termelünk, hanem  pénzt, mely ha ebben a virtuális világban jobban szaporodik, mint a termelésben, bolond lenne asztalt gyártani, és bolond lenne egyáltalán asztallá válni.

Képzeljünk egy teljes absztrakciót: a világ leggazdagabb emberei beülnek az összes pénzükkel egy űrhajóba, sőt, nekik adjuk a miénket is, csak menjenek, de csak ők, és elmennek a Marsra, nem vihetnek el magukkal semmi technológiát, csak azt, ami a fejükben van, és persze a pénzüket.

Mi fog történni a Marson a sok gazdag emberrel, a rengeteg pénzükkel együtt, és mi fog történni a Földön az emberekkel?

Meg kell jegyeznem, hogy erre a dologra nem én jöttem rá, hanem egy Rotschild nevű úr, akinek tulajdonítanak egy mondást: engedd, hogy én bocsássam ki egy ország pénzét, és nem érdekel, hogy ki kormányoz!

Csak meg akartam érteni, hogy miért mondta ezt.

Azt gondolom, sikerült.

A minap bátorkodtam volt feltenni egy linket, nevezetesen Róna Péter e héten elhangzott, a költségvetés és Mo pénzügyi helyzetéről, valamint általános gazdaságpolitikai alapelvekről tartott előadását. Nem nagy érdeklődésre tartott számot, mindössze 121-n voltak kíváncsiak rá. Meglepődve tapasztaltam viszont, hogy ezek között legalább 4 ember volt, akik nagyobb szaktekintélyei a makro-közgazdaságtannak, mint Róna Péter, és eme tudásuk birtokában nyomták meg a – gombot, kifejezendő az elhangzottakkal való egyet nem értésüket, sőt! Oly annyira rangukon alulinak tartották Róna Péter állításaival a vitatkozást, hogy ezzel be is érték, nem süllyedtek olyan mélyre, hogy vitába szálljanak egy számukra senkivel.

Pedig Róna Péter igen fontos összefüggésekre hívta fel szíves figyelmünket, valamint arra is, hogy ezeknek az összefüggéseknek a figyelmen kívül hagyása az ország fizetésképtelenségét, más szavakkal az államcsődöt fogják elkerülhetetlenül eredményezni 1-2 éven belül.

Mint a fent említett „véleménynyilvánításból” is érzékelhetően kiderül, ebben az országban is elterjedt azonban a demokrácia egyik legnagyobb vívmánya sajnálatos módon, nevezetesen, hogy a szakértelem az egy bolsevista trükk. Az állásfoglalások, a vélemények nem a tudásra, hanem vakhitekre alapozódnak. A vallásalapítók – a pártok- tétje az, hogy ki tud nagyobbat hazudva, rózsaszínűbb jövőt és több kegyet ígérve fenntartás nélküli híveket szerezni. A viták ezen a szinten is zajlanak szinte már minden szinten, a biztos tudáson alapuló észérvek helyett egymás szellemi képességei szintjének, becsületének, valamint az édesanyák kétes, vagy még kétesebb múltjának eldöntésén van a hangsúly.

Azt az apró tényt, mely szerint a közgazdaságtudomány minden látszat ellenére egy egzakt tudományág, és mint ilyen, nem vélemény kérdése, egy laza mozdulattal lesöprik az asztalról.

A közgazdaság tudomány azon speciális tudományág, mely bár magát társadalomtudománynak tartja, elemzéseit, megállapításait bonyolult matematikai összefüggésekkel támasztja alá, és igazolja.

A klasszikus liberális közgazdaságtannak éppen ez lett a veszte, mert bár saját axióma rendszerén belül megdönthetetlen matematikai igazságokra támaszkodik, a matematika fejlődése viszont azt eredményezte, hogy bebizonyosodott, hogy hibás az axiómarendszere. Így a mára a klasszikus neoliberális közgazdaságtannak éppen az vált a legnagyobb ellenségévé, amit eddig a legnagyobb szövetségesének hitt: nevezetesen a matematika.

A játékelmélet létrejöttével matematikai módszerekkel bizonyított tény, hogy a liberális gazdaságpolitika és a kapitalizmus maga  nem más, mint egy kollektív öngyilkossági kísérlet, kiteljesedése a teljes populáció halálához vezet elkerülhetetlenül.

Bokros Lajos, Bauer Péter és Róna Péter vitája bár e hibás axióma rendszerre épül, de ha lehet ezt mondani, Bokros és Bauer axióma rendszere még hibásabb, bár a saját axiómarendszerén belül valóban koherens, és bizonyíthatóan koherens rendszert épített fel. Ehhez azt az apró műveletet kellett végre hajtania, hogy a sikeres gazdaságpolitika három lábából, nevezetesen a monetáris, a fiskális és az ágazati politikából, az utóbbit amputálta, abban a reményben, hogy ha a másik kettő jól van, majd kinő az magától.

Folyományaként, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy a tudomány fejlődése okán újra hitnek minősült egy előzőleg tudásnak vélt állapotunk, és feltételezzük azt az állapotot, hogy még nem tudjuk, amit tudunk, hogy a kapitalizmus egy totális öngyilkos játék, akkor is talán meg kéne fontolnunk, hogy hátha jobb taktika a hit helyett a tudást választanunk, és meghallgatnunk Róna Péter intelmeit, mielőtt az urnákhoz járulunk.

Az ő javaslata ugyanis legalább lassítja az elkerülhetetlen halált.

Azt gondolom, hogy rossz oldalról közelítjük meg a társadalom gazdasági problémáit.

Vegyünk egy n tagú közösséget, és tételezzük fel, hogy a közösség minden tagjának napi x kalóriát tartalmazó élelemre, és y joule mennyiségű munka által előállítható egyéb jószágra van szüksége, melyhez z mennyiségű természetből származó alapanyag szükséges, a szükséges elvégezendő munka feltételeként az alapanyag ellátottságot szükséges feltételnek szabjuk.

Annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy ez lehetséges-e azt kell tudnunk, hogy képes-e a közösség n*x mennyiségű kalóriatartalmú élelem előállítására, és n*y mennyiségű munka elvégzésére.

Ha a közösség csak kisebb, mint n*x mennyiségű kalória értékű élelem előállítására képes, és kevesebb, mint n*y mennyiségű munka elvégzésére, akkor hiány van, és valamilyen módon el kell osztani a közösség tagjai között a létező mennyiséget.

Abban az esetben viszont, amikor a közösség képes bármelyik érték előállításra, akkor abban nincs hiány, de valamilyen módon megint csak el kell osztani a közösség tagjai között a létező mennyiséget.

Hosszú évtizedek óta beszélünk túltermelési válságokról, miközben a közösség tagjai hiányt szenvednek, és visszafogjuk a termelést, leállítjuk a gépeinket, ahelyett, hogy még többet építenénk, és munkára fognánk őket is, mindaddig, amíg el nem érnénk az n*y szintet.

Túltermelésről csak akkor lenne értelme matematikai értelemben beszélni, ha a termelés szintje> n*x, vagy n*y.

Ma a világ vezető mezőgazdasági szakemberinek mértékadó állásfoglalása szerint képesek vagyunk 2n*x mennyiségű kalória előállítására, a gépesített ipari termelés meg n*y többszörösére is képes.

Mégis hiányról beszélünk. Miért?

Kedves Érdeklődők!

Róna Péter tegnapi előadása itt meghallgatható.

Levél a barátokhoz, szimpatizánsokhoz külföldről
Távol Magyarországtól mintha jobban látszana, miről is szól a Bauer-Róna vita. Valójában nem az elméleti oldala érdekes, hiszen a neoliberalizmust elméletileg már régen megverték. A politikai üzenet a fontos.
Bauer Tamás vitája a kiváló Róna Péterrel igen tanulságos, bepillantást enged a hazai (neo)liberalizmus szomorú történetébe. Történjen bármilyen katasztrófa a neoliberális gazdaságpolitika és világrend jegyében, az igazi neoliberálisok (Bokros-, Csaba-, Bauer-féle vad dogmatikusokra gondoljunk!) kitartanak a végsőkig. Érdekükben áll.

A rabló jellegű privatizáció, a tudatosan beépített korrupció, a lakosság szociális ellátó rendszereinek szétzúzása, minden közösségi termelési forma lerombolása stb. szinte példátlan politikai vereséghez vezetett, a magyar pártpolitikai liberalizmus, követve a kelet-európai országok többségét, egyszerűen meghalt - a lakosság megvetésétől kísérve. A politikai harakiri, amelynek tanúi voltunk az SZDSZ esetében, azonban csak látszólagos harakiri. Bauer, aki az őszinte neoliberálisok közé tartozik kikotyogta a liberális terveket Róna Péterrel folytatott vita során. Ha elveszítették a neoliberalizmus pártstruktúráit, akkor kakukk módjára idegen fészkekbe költöznek. Bokros beépült az MDF-be, Csaba László a Fideszbe, Bauer a Gyurcsány-féle nagytőkésekkel összefogva az MSZP-t kívánja elfoglalni. A dogmatikus Bauert még a szocialista név sem zavarja, végül is a néven nem múlik semmi, nem lesz nehéz új nevet találni, hiszen az MSZP már rég óta az SZDSZ gazdasaságpolitikáját lízingeli, a neoliberális gazdasági projekteket erőlteti, amelyek a világválságba torkolló gazdasági katasztrófáért felelősek. Csak az történik meg, ami például már a Népszabadság esetében megtörtént, a "szocialista napilapot" a neoliberalizmus magyarországi fő orgánumává formálták át.
Ideje az MSZP baloldali tagjainak, platformjainak végiggondolnia, hogy meddig játsszák el az ismert tojás szerepét. A kérdés az, hogy viszik-e a fészek egy részét magukkal vagy harc nélkül egyszerűen kidobják őket a fészekből, esetleg még a választások után is vállalják majd a "felszámoló biztos" szerepét és maguk is az új, most már valóban kizárólag nagytőkés párt szerves részeivé válnak. Bauer terveit az MSZP vezetőségének jó része régebb óta fontolgatja, tetszetős a program. Mégiscsak bent maradnak a politikai erőtérben - a politikai baloldal teljes megsemmisítésének árán. Az MSZP jelentős struktúráit, politikáját ellenőrző liberális-karrierista elemek modern baloldalnak hosszú évek óta a munkások, a lakótelepek népének a politikai erőtérből való kiszorítását tekintik. Sokakat közülük egyenesen a szélsőjobboldal ölelő karjaiba taszítanak. Az önző hatalmi és gazdasági érdekeken kívül - semmi nem számít.
Bauer - ellentétben Bokrossal, Csabával és másokkal - legalább nem karrierista, ő szenvedélyes meggyőződésből képviseli az egyetemes nagytőkét. Nem vesz tudomást arról sem, hogy az általa elítélt rasszizmus, a cigánygyűlölet és az antiszemitizmus magának a neoliberális gazdaságpolitikának a közvetlen következménye immár két évtizede. Azt sem képes tudatosítani, hogy a szélsőséges antikommunizmus, amelyet 20 éve korlátozatlanul támogatnak és élesztenek, kéz a kézben jár a legvadabb antiszemitizmussal és romagyűlölettel. Hiába itt a sok évtizedes tapasztalat, a dogmatizmus erősebb minden önkritikánál, minden önreflexiónál. Az őszinte neoliberális legalább felnyitja a valóban baloldali, de ma még cselekvőképtelen emberek szemét.
Számunkra nincsen más tapasztalat - a baloldalt újra kell szervezni. A MEBAL erre kísérlet.

Krausz Tamás

Számok, komment nélkül:

Tételezzük fel, hogy egy sofőr bruttó bére 200 000 Ft volt, és ehhez kapott havi 8000, valamint évi 45 000 Ft kafetériát, ezen felül 3% nyugdíj pénztári tagdíj kiegészítést.

Ha nem változna semmi, akkor most hazavihetne
bérként       137500 Ft
kafetériában 11750 Ft
összesen     149250 Ft
Ehhez jött a nyugdíjpénztári tagdíj kiegészítés , a 3% az 6000 Ft.
Most megemelik 13%-l a bérét lesz bruttó 226 000, akkor haza fog vinni 151 324 Ft-ot.
A kettő között a különbség 2074 Ft, és elesett a 6000 Ft -os kiegészítéstől, ami ha maga akarná most befizetni a 3%-t az már 6800 Ft, azaz máris 4700 Ft-l kevesebb van a zsebében, miközben kapott 13%-s béremelést..

A mai napon az alábbi sajtóközleményt adtuk ki:

A szakszervezetek harcáról

A Magyar Egyesült Baloldal nyilatkozata

A Magyar Egyesült Baloldal elítéli a dolgozók korábban szerzett jogainak megőrzéséért kiálló szakszervezeti aktivisták boszorkányüldözését, legyenek a Posta, a BKV, vagy bármelyik más állami, illetve magánvállalat dolgozói!

Meddig akarják állami segédlettel lefaragni a dolgozók jövedelmét és megnyirbálni kollektív jogait? A BKV-nál a kafeteria juttatások csökkentéséről szól a vita. A kafeteria a tőkésosztály csalárd találmánya: nem bér, nem jár, csak adható, nem jár utána sem táppénz, sem nyugdíj, a bérharc nyomán béremelés helyett „adják”, majd később, mint nem alapjuttatást, próbálják elvenni.

Magyarország, úgyis mint az Európai Unió tagja, nem nézheti tétlenül, hogy a jogos gazdasági érdekeiért küzdő honfitársait üldözzék, a szakszervezetek jogait sárba tapossák!  Felszólítjuk a magyar kormányt: utasítsa az állami vállalatok vezetőit arra, hogy tartsák be az európai normákat, követeljük, hogy az elbocsátásokat azonnal függesszék fel, a már elbocsátott dolgozókat, szakszervezeti vezetőket helyezzék vissza eredeti munkakörükbe!

A MEBAL szolidáris a szakszervezetek jövedelemmegőrző bérharcával!

2010. január 11.

A MEBAL ügyvivői

-A Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete nevében Gaskó István határozatlan idejű országos szolidaritási sztrájkot hirdet a BKV dolgozóival.

Valami talán elkezdődik, ha lassan is, de felismerjük, hogy egyesével azt csinál velünk a rendszer, amit akar, de ha összefogunk, együtt  erősek leszünk, és hogy az összefogás, a szolidaritás az az eszköz a kezünkben, amivel képesek vagyunk saját jogainkat is kiharcolni.

Élünk egy rendszerben, melynek az az elvi alapfilozófiája, hogy mindenki önmagáért, és a másik ellen, segíts magadon, és az isten is megsegít.

A természetben egyáltalán nem példa nélküli mentalitás ez, állatfajok milliói élnek ezen elv szerint, mégpedig eredményesen. Igaz, élnek állatfajok a szolidaritás elv mentén is, és ők is eredményesen. Azaz a fajfennmaradás szempontjából az egyéni érdek és a közérdek érvényesülésének primátusa még nem eldöntött.

Viszont egyetlen állatfaj sem él az emberen kívül, mely azt mondaná, hogy mindenki önmagáért, és még többen értem!

A jelenlegi rendszer igazából ezen az elven alapszik ugyanis: gondoskodj önmagadról, de közben leszel szíves eltartani engem is!

A kereslet kínálat törvényének szentségét hirdetik, miközben erőszakkal kényszerítik ki a keresletet…

Az egyik legjobb példa erre, az egyházak és a pártok. Azt mondják, hogy rengeteg hívő van, de nem bízzák magukat arra, hogy valójában mennyi van, nagyon kevés egyház van, amelyik valóban a hívők adományaiból élne. Ha a pártoknak a tagság (a hívők) befizetéseiből kellene megélnie, már régen nem lennének pártok. (Ahogy egyházak sem)

Ebből egyértelműen látszik a rendszer hazug és elnyomó jellege, melynek semmi köze sincs sem a természetes egyéni szabadsághoz, sem az emberi szabad akaratból eredő törvényeknek való önkéntes alávetettséghez.

Egyértelműen kiderül, hogy ez a rendszer kontraproduktiv, saját pusztulása felé rohan, mert azt a fajt, melyet a szolidaritás, és szelleme kiválósága emelt a többi faj fölé, a gazdasági erőből eredő fizikai kényszerítő erő alapján szelektálja újra.

Egyértelműen kiderül, hogy nem az egyházak és a pártok számától függ a szabadság, hisz saját szabadságjogaival élve szinte nincs ember, aki szabad akaratából áldozna fenntartásukra, hanem valami nagyon-nagyon mástól: az ok–okozati összefüggések megértésétől, vagy ahogy Hegel fogalmazta: a szabadság nem más, mint a szükségszerűség felismerése.

Ahogy a vallásszabadság nem analóg az egyházak állami erővel való fenntartásával, úgy a pártok kötelező fenntartása, és eltartása sem közérdek, hanem csak csoportérdek, a politikai hatalomért versengők érdeke.

Az egyházak és a pártok nem az emberi faj fenntartásában érdekeltek, hanem a gazdasági hatalmak konzerválásában, nem az emberek akaratából vannak, hanem a gazdasági hatalom birtokosai tartják fenn őket, saját hatalmuk megőrzése érdekében.

A gazdasági hatalom birtokosai meg mára egy öncélú és öngyilkos termelési struktúrát alakítottak ki, veszélyeztetve az egész emberiség jövőjét.

Így az a régi, még mindig megválaszolatlan kérdés, hogy Rabok legyünk, vagy szabadok? analóg lett  azzal a szintén régi és megválaszolatlan kérdéssel, hogy: Lenni, vagy nem lenni?

Válasszatok!

Az indulatokat, a vélt, vagy valódi sérelmeket félretéve, csak a puszta tényeket szemlélve: a  BKV fokozatosan végzetesen elöregedő járműparkjának üzemben tartása egyre több munkát kíván azoktól az emberektől, akik szakmai tudásukkal próbálják pótolni a hiányosságokat, egyre rosszabb munkakörülmények között végezve munkájukat, egyre csökkenő munkabérért cserében.

Azaz a kizsákmányolás fokozódik, lévén a kizsákmányolás foka attól függ, hogy a munkás az általa előállított értékből mennyivel rendelkezhet szabadon.

Jelen esetben a munkás egyre nagyobb értéket állít elő: az eredetileg vállalt munkán felül elvégzi az alkatrészpótlást, házi barkácsoló jelleggel, ha tudja, és minden szakmai tudását beveti, hogy a gyakorlatilag üzemképtelen alkatrészek mégis csak működjenek valahogy, lehetőleg minél biztonságosabban, mert mégis csak emberéletek múlnak a munkájuk eredményén. A többletmunkát eddig sem fizették meg, csak a szakmaszeretet és a kényszer miatt tették amit tettek a tömegközlekedés fenntartása érdekében, ezentúl viszont még ennél a siralmasnál is kevesebb bért akarnak adni, miközben a járműpark tovább avul, még több munka kell majd, hogy a buszok közlekedni tudjanak.

A munkabér a tőkés társadalmi rendben meg nem az elvégzett munka ellenértéke, hanem a munkaerő újra előállítási költsége, a kettő közötti különbségnek neve is van: úgy hívják: PROFIT.

Jelen esetben, ha a munkabér nem fedezi az újra előállítási költséget, akkor nem csak a buszvezetők munkaereje fogy el, hanem esetleg a miénk is, végleg és hirtelen, egy baleset következtében.

Mindezeken túl, vajh miből gondolják, akik gondolják, hogy amit ma a buszsofőrökkel csinálnak meg, azt holnap nem csinálják meg vele, holnap majd nem tőle vesznek-e el még amit lehet, miközben még több munkára kényszerítik. Egy ideig, aztán már az a kevés sem lesz, nem lesz munkabér, nem lesz munkanélküli segély, és nem lesz nyugdíj sem.

A buszsofőrök még viszonylag jó helyzetben vannak, még vannak szakszervezeteik, akik képesek összefogni őket, egyesíteni erőiket, hogy tiltakozó hangjuk messzire hangozzék, de mit tehetnek azok, akik magukra maradtak?

Mi meg ahelyett, hogy meghallanánk a segélykiáltást, és melléjünk állnánk, őket ítéljük el, a lázadó rabszolgákat?

Fura.

Mint ahogy az is fura, hogy szerencsére mindig  voltak emberek az évezredek folyamán, akik fellázadtak így-úgy a fennálló rendszer igazságtalanságai ellen, volt hogy ezek a lázadások nem 1-2 óra utazási többletet, hanem emberéletek ezreit követelték, és ma ezeknek az embereknek szobrot állítunk, munkaszüneti napot rendelünk el emlékük tiszteletére, virágot hordunk a sírjaikra, és nagy ünnepi beszédekben hálánkat rebegjük el felettük, neveiket arannyal véssük márványtáblákba, hogy fennmaradjanak az idők végzetéig.
Amit meg a buszsofőrökkel próbálnak csinálni, az égbekiáltó igazságtalanság, ha nem állunk melléjük, ne várjuk, hogy bárki is mellénk álljon, amikor majd velünk követnek el hasonlót. Amit a buszsofőrök tettek, nem csak magukért tették, hanem értünk is, aki ebből csak azt látja, hogy emiatt neki egy kicsit több időbe tellett eljutni A pontból B pontba, az ne panaszkodjon és ne tiltakozzon majd, amikor az ő juttatásait nyirbálják meg.
Ugyanis elvesztette a panaszkodás és a tiltakozás jogát azzal, hogy elfeledte, mi is az a szolidaritás.

Kedves Nolblogosok, beszélgetünk itt egy ideje dolgokról, melyekhez vagy értünk vagy nem, de mindannyiunkat foglalkoztatnak. Imé egy lehetőség, hogy meghallgassunk valakit, akiről talán mindannyian el tudjuk fogadni, hogy tudja, hogy miről beszél:

A Május Elseje Társasság,

a Marx Károly Társaság,

a Kádár János Baráti Kör,

a Baloldali Alternatíva Egyesülés

meghívja Önt

2010. január 12-én, kedden 16 órakor

a Bp. Zsigmond tér 8. I. em. nagytermében

(kapucsengő: 14.)

tartandó előadásra és vitára.

Téma: A magyar pénzügyi rendszer és a költségvetés

Előadó: Róna Péter, az ELTE címzetes professzora

Hozza magával barátait - ismerőseit! Mindenkit szeretettel várunk!

Annak apropóján, hogy blogtársunk, Hmmm, szellemi képességeimet is kétségbe vonva, eltanácsolt a blogjából.

Ez úton is elnézést kérek tőle, amiért én olyan ostoba, műveletlen, gondolkodásra képtelen pondró vagyok, aki nem ér fel az ő szellemi színvonalára, és ezért nem méltó arra, hogy elmondja, ha valamit szerinte ő nem jól gondol, meg is indokolva, hogy miért.

Amikor azonban elfogynak az érvek, akkor jön a másik szellemi képességeinek kétségbe vonása, mint döntő érv, azt mondva: az igaz, hogy nem tudom megcáfolni azt, amit mondasz, de nem is kell, mert én okos, vagyok, te meg olyan sötét, mint a sarkvidéki éjszaka. Én tudom, amit tudok, istentől eredően, nem kell megindokolnom, hogy mit miért gondolok, nekem nem kell olvasnom, gondolkodnom, megkeresnem az összefüggéseket a jelenségek között, és feltárni az okokat. Tudom és kész, mert én vagyok én!

Mint már egy előző bejegyzésemben írtam, a hit és a tudás közötti van némi különbség, de nem lehet elégszer beszélni róla:

A Platóntól eredő klasszikus tudásdefiníció szerint a tudás igazoltan igaz hit. Vagyis ahhoz, hogy valamilyen ismeretet tudásnak minősíthessünk, hinnünk kell azt, igazoltan kell hinnünk, és még igaznak is kell lennie.
Az infallibilista igazolás-elméletek szerint pusztán az igazoltság elegendő az igazság garantálásához. Vagyis ha valamit igazoltan hiszünk, akkor az igaz is.
(Azt a felfogást, amely szerint az igazolásból következik az igazság, infallibilizmusnak nevezik.)
Ebben a felfogásban akkor is lehet egy hit igazolt, ha nem az igazolás a hit oka. – a hitem igazolja a hitemet, hiszem, hát igaz - amikor érzékelünk, nem mérlegeljük, hogy vajon fennállnak-e a megfelelő körülmények, hogy tisztán láthassuk az előttünk lévő asztalt, mert ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor elhisszük. Azaz az érzékeléssel kapcsolatos hiteink jelentős része nem mérlegelés következtében alkot panelt a gondolkodásunkban.
Egy hit az igazolás megfogalmazása nélkül is lehet igazolt: nem fogalmazom meg, hogy mi igazolja azt a hitemet, hogy egy asztalt látok, mégis igazolt vagyok ebben a hitemben, mert látom az asztalt.
Sőt, még az sem kell a hit igazoltságához, hogy a hittel rendelkező ember képes legyen megfogalmazni hitének igazolását, a hit igazoltságához elégséges feltétel, ha az igazolás egyáltalán megfogalmazható.

Hmmm, hasonlóan sokakhoz, tele van hitekkel, és mivel hiszi, hát azt hiszi, amit hisz az igaz.

Az egészben persze számomra az a legbánatosabb, hogy amikor itt ülünk közösen a bajban, ahelyett, hogy összefognánk, együtt keresnénk megoldást a közös bajainkra, egymásra acsarkodunk.

Mégis igaza lenne Vörösmartynak?

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Intelemül mindazoknak, akik abban a tévhitben élnek, hogy a magyar királyi bíróság az az intézmény lenne, mely arra hivatott, hogy biztosítsa, hogy a polgár a törvény adta biztonságban élhessen.

Ítélet született, igaz, még csak első fokon, így még nem jogerős, de az ítélet: halál.

A jogvita egy bérleti szerződés felmondhatósága, vagy fel nem mondhatósága körül alakult ki, a bérlet tárgya egy üzlethelység, melynek bérleti jogát 1994-ben olyan áron adta el a város a bérlőnek, melyért akkoriban a Rózsadomb legszebb helyén lehetett ingatlantulajdont szerezni. E fura jogviszony miatt a város korlátozta is magát a felmondás tekintetében, valamint a bérletet (a bérleti jogot) örökölhetőnek és eladhatónak nyilvánította.

Ahogy a bíróság meg is állapítja:

Részlet az ítélet indoklásából:

„A bíróság megállapította, hogy a peres felek között 1994. augusztus 16. és 1996. április 16. napján határozatlan időtartamú szerződés jött létre..

A felek a felmondást a korábbi bérleti szerződésben foglaltakkal egyezően akként szabályozták szerződésük 5/1 pontjában, hogy a bérbeadó a szerződést csupán a következő, a bérlőnek felróható okok miatt mondhatja fel:

- a bérlemény előzetes bejelentés nélküli 30 napot meghaladó zárva tartása,

- a bérleti és közüzemi díjak megfizetésének 30 napot meghaladó késedelme,

- a vásárcsarnok rendjének köznyugalmat zavaró botrányos magatartással való megszegése,

- a bérlemény rendeltetéstől eltérő használata, illetőleg albérletbe vagy bármilyen személynek használatba való adása és

- a Nagyvásárcsarnok berendezései karbantartásának akadályozása.

A felmondás ezen okok miatt írásban, 30 napos határidővel történik

A megállapodás 5/2pontjába kikötésre került,

hogy e bérlő a szerződést 3 hónapos határidővel, indoklás nélkül is felmondhatja.”

„A bíróság  megállapította, hogy a peres felek a szerződésükben egyrészt a bérbeadónak a bérlő szerződésszegésre alapított felmondásának esetköreit, másrészt a bérlőnek rendes felmondás lehetőségét szabályozták.”

„A bíróság megítélése szerint az a megfogalmazás, hogy „ a bérbeadó a szerződést csupán az alábbi esetekben mondhatja fel” nem azt jelenti, hogy ezzel a bérbeadó rendes felmondását is szabályozni kívánták volna… ezáltal a bíróság megítélése szerint az Ltv ..bekezdésében foglalt rendes felmondás lehetőségét nem zárták ki”

Jelzem az ítélet kihirdetésénél ezen a ponton hangosan felkacagtam, megértve az indoklás abszurditását: A felek megállapodtak, hogy ha fekete, akkor igen, a bíróság megállapította, hogy fekete, tehát nem.

Pedig inkább sírnom kellett volna..

Az emberiség tudásának fejlődése, és következtében életkörülményeinek javulása annak köszönhető, hogy mindig voltak emberek, akik szemléltek jelenségeket, és feltették maguknak a kérdést: Miért? Amikor megszülettek a válaszok, mindig könnyebb lett egy kicsit mindannyiunknak.

A módszer úgy tűnik bevált, szemlélődjünk hát mi is, és tegyük fel a kérdéseinket mi is.

A paraszt megműveli a földet, növényeket termel és állatokat nevel, a molnár megőrli a búzát, a  pék kenyeret süt, a mészáros levágja az állatokat,  a hentes feldolgozza a húst,  a szakács ételt főz, az asztalos bútort csinál,  a takács szövetet sző, a szabó ruhát varr, a kőműves házat épít, az ács tetőt rak rá, az olvasztár fémet olvaszt,  az esztergályos megmunkálja a fémet, a műszerész összeszereli az alkatrészeket és megjavítja az elromlott berendezéseket, a villanyszerelő világosságot teremt, a víz és fűtés szerelő  bevezeti a házba a vizet és a meleget. A tudósok törik a fejüket, hogy hogyan tudnánk még jobban megismerni a körülöttünk lévőt a magunk hasznára, a mérnök megtervezi mindazokat a tárgyakat, melyek könnyebbé teszik az életünket, a tanár tanítja a gyerekeinket, a programozó tanítja a számítógépeinket, a gyógyszerész orvosságokat kever, az orvos meggyógyít minket.

Ők dolgoznak, és nekünk lesz mindenünk: lesz élelmünk, ruhánk, házunk, autónk, repülőnk, metrónk, mobil telefonunk, számítógépünk, egészségünk.

Lesznek gépeink, melyek leveszik a vállunkról a monoton és fárasztó munka terheit, és ontják magukból azokat a javakat, melyek könnyebbé teszik az életünket.

De mit csinálnak a bankárok, a tőzsdeügynökök és mit csinálnak  a politikusok annak érdekében, hogy mindazok a javak, melyek megkönnyítik az életünket, előálljanak?

Egyáltalán tudnak-e tenni valamit annak érdekében, hogy ezek előálljanak? Értenek-e valamihez egyáltalán, ami hasznos, ami értéket teremt?

Nem, nem tudnak, és nem termelnek értéket.

Akkor mihez értenek? Mit csinálnak ők?

Ők azok, akik leállítják a gépeket, elzárják a technológiai újításokat, hogy azok ne termeljenek, akik olyan „szabályokat” hoznak, hogy ne tudjuk használni a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, technológiákat, és a tudásunkat. Ők azok, akik a hiányt termelik, hogy azokat az elavult társadalmi és gazdasági struktúrákat megőrizhessék, melyek a hatalmukat biztosítják a többi ember fölött.

Ők azok, akik elhitetik velünk, hogy hiány van, hogy a szűkösen rendelkezésre állót valami módszer szerint el kell osztani, és erre ők hivatottak.

De nem, nincs hiány, már képesek vagyunk annyi geotermikus energiát kinyerni a földből egy év alatt, ami a jelenlegi energiafelhasználás mellett 4000 évre elegendő, már nincs szükségünk a fosszibilis energiaforrásokra. Képesek vagyunk előállítani gépeket, melyek nem fáradnak el, nem hibáznak, melyeket programok vezérelnek, és ontják a javakat. A tudósok kidolgoztak olyan növénytermesztési eljárást, melynek segítségével akár a sivatag közepén is termelhető bármi, ha vizet vezetünk oda. Tarthatnánk annyi állatot, hogy mindenkinek jutna megfelelő mennyiségű hús, építhetnénk annyi iskolát, és képezhetnénk annyi tanárt, hogy minden gyerek tudásának csak a saját egyéni képessége szabjon határt. Építhetnénk olyan közlekedő eszközöket, melyekkel a helyváltoztatás ideje mindenki számára a tudásunk szabta minimumra csökkenne, olyan irányítással, mely gyakorlatilag kizárná a baleseteket. Meggyógyíthatnánk mindenkit, aki olyan betegségben szenved, melynek ma ismertek a gyógyítási módszerei.

Folytassam?

Minden erőforrás és technológia adott, mégsem élünk vele.

Ideje lenne, ha mindannyian feltennék maguknak a kérdést: MIÉRT?