A minap estefelé kissé betelt a pohár, és elkeseredésemben az asztalra csaptam:

Elegem van, elegem van! Gyűlölöm a kapitalizmust, gyűlölöm, szocializmust akarok! Munkanélküliség? Mi a fenéről beszélnek? Annyi munka van, hogy majd belerokkanunk! A belünk kilóg, de nem haladunk, ha még egy fél tucat ember sertepertélne itt, akkor is jutna mindenkinek annyi munka, hogy nem unatkozna senki egy percet sem!

Hogy vinné el az ördög ezt a rendszert azzal együtt, aki kitalálta!

Dolgozóim kissé megszeppenve hallgatták a kitörésemet, azt gondolták, hogy elégedetlen vagyok velük, pedig dehogy, húzzák szegények velem az igát, ahogy csak inuk bírja.

Valóban a rendszerrel vagyok elégedetlen, mely milliókat szorít tétlenségre, a társadalom jólétéhez szükséges munkák meg nem haladnak, hiába feszíti erejét a végsőkig az, aki még dolgozhat.

Eszembe jut az átkosban annyit szidott belső munkanélküliség, erről meg a kérdés: gondolkodtál már ma? Otthon le szoktál ülni, ha kész a munka, vagy nekiállsz újra takarítani, csak azért hogy takaríts? Mosol kézzel a mosógép mellett, csak hogy dolgozz, vagy leülsz inkább elolvasni egy könyvet, megnézni egy filmet, amíg mos a gép? Mert ha az utóbbi, akkor te egy belső munkanélküli vagy!

Belső munkanélküliség? Szép álom, napi 18 órákat dolgozom mint állat a rezsiért és a kenyérért, és rettegve számolom este, hogy elég-e a bevétel az adókra és a költségekre, elég-e ahhoz, hogy holnap is kinyithasson a bolt, hogy holnap is dolgozhassak még? Lázasan jár az agyam, hogy mit lehetne tenni, hogy tartani tudjam az embereimnek tett ígéretet, mely szerint amíg nekem lesz mit ennem, addig nekik is lesz, ha húzzák velem az igát.

Még nem tudom mit fogok kitalálni, de valamit muszáj lesz, a szavam, az életem, a gyerekeim és az 5 éves unokám élete a tét.

Közgazda vagyok, jól felkészített, pontosan tudom és értem, hogy mi történik most és miért, mi fog következni, ha nem húzzuk meg a vészféket, csak azt nem tudom, hogy hogyan kell túlélni ezt.

A francba, hogy a Koponyányi Manyók enne mindnek a hasáról, hogy az ördög vinné a pokolra a sok deréktájon agyközpontút, akinek köszönhetjük ezt!

A francba, mennyire igaz, hogy az emberek racionálisan fognak cselekedni, feltéve, hogy minden más lehetőséget kimerítettek!

Van egy vonatkozó vicc:

Az Úr megelégeli az emberek bűneit, és magához hívatja a vezetőiket, közli velük, hogy vége, újabb özönvízzel árasztja el két hét múlva a Földet.

A vezetők hazatérnek és tájékoztatják népeiket:

1. Polgártársak! Az Úrtól jövök, aki megelégelte ostobaságunkat és hitványságunkat, és ezért két hét múlva elpusztítja ezt a világot. Két hetünk van. Mulassatok, mától minden ingyen van, valósítsátok meg amiről álmodtatok!

2. Elvtársak! Most jövök a Központi Bizottság legfelsőbb üléséről, a döntés szerint két hét múlva világvége van. De addig is kérek mindenkit, hogy maradéktalanul teljesítse az öt éves terv időszakos előírásait!

3. Testvéreim! Az Úrtól jövök, rossz hírem van, két hét múlva újabb özönvízzel árasztja el a Földet, azaz két hetünk van megtanulni a víz alatt élni.

Testvéreim, vajon elég lesz?

Azonos élethelyzet, eltérő válaszok

A baj nagyobb, mint gondolnánk, mélyebbre ásta magát a kór, mint az első látásra látszik.

Két hét év körüli gyermek szocializációja és gondolatai a világról:

Az első az én fiam, akivel hét évesen hazafelé menet az iskolából mindig meg kellett állni egy kicsit bámészkodni a kis kóceráj trafik kirakata előtt, ahol sok gyerekszívnek kedves dolog kellette magát.

Volt, hogy be-be is tértünk, időnként valami apróságot megvenni, de inkább csak az ácsingózás pillanatai voltak ezek: azt is szeretném, meg azt is, meg az is jó lenne.. Egyszer valami méregdrága -legalábbis számunkra akkor csillagászati összegbe kerülő- távirányítós autó jelent meg a kirakat közepén, a pöttöm ki is szúrta, és határozottan rámutatott: azt szeretném! Lévén következetes nevelési elveim közé tartozott, hogy soha nem becsapni a gyereket, soha nem kelteni benne hiú reményt, erre az volt a válasz, hogy kisfiam, mi azt nem tudjuk megvenni, az nagyon drága, nekünk nincs annyi pénzünk! A kis ember erre felemelte a fejét, feddő pillantással nézett rám, és azt mondta: hát dolgozzatok többet !

Erre a mondatra valami elmondhatatlan büszkeség és boldogság öntött el, nevetve felkaptam, magamhoz szorítottam, és megígértem neki, hogy ok, majd igyekszünk!

A második történet napjainkban játszódik, egy hipermarketió játékrészlegén, a helyzet hasonló:

hét év körüli fiúgyermek, ácsingózás, méregdrága játék, anya válasza: nincs annyi pénzünk, nem tudjuk megvenni.

A gyermek válasza erre azonban „egy kicsit” más volt:

A gyermek értetlen-türelmetlen hangon rászólt az anyjára: akkor vegyél ki a falból!

Hát igen, gondoltam erre én, ez a világ már csak olyan, hogy az emberek egy részének a fejében az van, hogy a pénz a falból jön.. Csak úgy van, csak úgy lesz, lehet csinálni, lehet keresni.

Hogy ez még milyen gondolati torzuláshoz vezet, és annak milyen eredményei vannak, annak illusztrálására elmesélek ismét egy történetet a legutóbbi tiszai árvíz idejéből.

Csak az ár szélét elkapó egyik falu polgármestere panaszkodott, hogy mekkora kár érte az ő falujukat is, mert nem volt pénzük rá, hogy kitisztítsák- kimélyítsék a vízelvezető árkokat, ezért aztán a víz alámosta a házakat és tönkre tett rengeteg használati tárgyat is, amit nem fognak tudni pótolni az emberek ha nem kapnak segítséget, lévén a falu nagyobb része évek óta munkanélküli, nincs nekik miből. Mindezeket komolyan mondta, hitte, hogy amit mond az igaz..

Amit én gondoltam erről, annak az eleje nem nagyon tűr nyomdafestéket, hát azt a részt kihagynám, és a szalonképes résztől folytatom:

-Amputálták mindenkinek a kezét vagy nem volt ásótok meg időtök ásni?

Hogy ez a gondolkodási torzulás, ez a gondolkodási hiba kiteljesedve milyen torzuláshoz, milyen globális tragédiákhoz vezet, hogyan mossa-nyeli el emiatt egy virtuális ár a mi házainkat és használati tárgyainkat -azaz a múltunkat- és teszi tönkre a jelenünket és lehetetleníti el ezen gazdag, az élethez minden feltételt megadó bolygón a jövőnket is, azt szépen mutatja az a jelenség amit pénzügyi válságnak neveznek a világban.

Pedig mindannak a tragédiának az oka, ami ma történik a világban nem egy ismereteink hiánya miatti kivédhetetlen természeti csapás, hanem csak egy definiálási és gondolkodási hiba, annak meg nem értése, hogy mi a pénz..

Az persze egy másik dolog, hogy ha a pénz mibenlétét sikerül megérteni, akkor szükségszerűen el fogunk jutni addig a gondolkodásban, hogy a mai társadalmi-gazdasági gondok valódi felelőse a termelőeszközök magántulajdona.

És most lehet marxistázni, lehet komcsizni, tőlem aztán.. nekem belefér.

Nem azért mondom mindezeket, mert savanyú a szőlő, ugyanis a történetben én nem Marx vagyok, hanem Engels :)

Avagy a fogalmak jelentésének nem ismeretéből eredő hibák.

Sajnos gyakran esünk abba a hibába, hogy úgy használunk szavakat, hogy nem ismerjük a pontos jelentését, ami időnként mókás, időnként tragikus eredményre vezet.

Jelen helyzetben éppen ez utóbbit vagyunk kénytelenek megtapasztalni.

Jelesül ez a szó most a szuverén.

Vegyük vizsgálat alá hát ennek a szónak a jelentését, és jelentésének következményeit.

A szuverenitás politikai filozófiai megközelítésben a független, nem korlátozott törvényhozói jog, a legfőbb függetlenséghez és hatalomhoz való jog, mégpedig olyan függetlenséghez, és hatalomhoz, mely abszolút, vagy transzcendensen a legfőbb.

Olyan jellemző, mely abszolút és oszthatatlan, melyben nem lehet részesedni, nem tűr fokozatot, mely a politikai egésztől függetlenül saját jogaként illeti meg a szuverént.

Mivel ez a hatalom abszolút, senki és semmi nem vonhatja felelősségre.

Az isteni hatalom szuverén, nem tartozik felelősséggel, nem kérhető számon, egy elkülönült egész, szuverén a teremtett világ fölött.

Ha egy nép átruházza törvényhozó hatalmát egy vagy több személyre -szuverenitását választott képviselői útján gyakorolva- ,  akkor, ha ez megvalósult, nem lehet feltételhez kötni, a felruházott elkülönül a néptől, nem része többé a népnek és a politikai közösségnek, elkülönült transzcendens egésszé válik, mint a szuverén élő személye, aki uralkodik a politikai közösség fölött.

A szuverenitás olyan függetlenséget és hatalmat jelöl, amely elkülönülten és transzcendensen legfőbb, és melyet felülről gyakorolnak a nép felett.

Ilyennek vélték magukat az abszolút monarchiák uralkodói, logikailag helyesen, ezen hatalmukat istentől származtatva.

A mai modern parlamentáris demokráciában az abszolút uralkodók szerepét a „választott képviselők” töltik be, lévén: „minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.”

Ezért mondta Rousseau, hogy az a nép, amelyik képviselőket választ többé nem szabad.

A helyzet abszurditását az adja, hogy a nép, mivel nem tud elkülönülni önmagától, és nem tud önmaga felett állni sem, és mivel viselnie kell döntései következményeit, felelősséggel is tartozik, azaz nem szuverén, és így szuverenitását, mint néki nem lévőt átruházni sem tudja, azaz a néptől származtatott szuverenitás lehetetlenség, fogalomzavarból eredő logikai hiba.

A szuverén állam azonban valóban olyan hatalommal rendelkezik, ami abszolúte a legfőbb, s ez a hatalma a politikai közösség vagy a nép fölött annál megkérdőjelezhetetlenebbé válik, minél inkább összekeverik a politikai közösséggel, vagy a nép megszemélyesítésének hiszik, és ezek az államok a szuverenitás belső logikájából következően a totalitarizmus felé fognak hajlani.

Az ember  nem szuverén, hanem autonóm, a szabad akaratából következően törvényhozó képességgel rendelkezik önmagára vonatkozóan, rendelkezik önmaga fölött. Az autonómia, az önrendelkezés viszont nem ruházható át, mert ha más rendelkezik fölöttem, akkor már nem én rendelkezem magam felett, és amikor más rendelkezik felettem, az elnyomás és diktatúra.

Akár a szuverenitás, akár az autonómia felöl közelítünk, egyértelműen bebizonyosodik, hogy a modern visszahívhatatlan és számon kérhetetlen képviseleti parlamentáris demokrácia bizony diktatúra.

Csak az emberen/embereken múlik, akinek-akiknek a kezébe adjuk e fegyvert, hogy használja-e ellenünk. Most olyanéba adtuk, de ha nem látjuk be, hogy ez a mi hibánk, a mi fogalomzavarunkból eredő gondolkodási hibánk, akkor mindig lesz fegyver, és lesznek emberek, akik használni is fogják.

Mint most éppen módunkban is van ezt saját magunknak megtapasztalni. Volt már ilyen, nem is egy, de hát más kárán csak a bölcs tanul, az okos csak a sajátján képes, az ostoba meg a sajátján sem ...

Bölcsek már nem voltunk, kérdés már csak az, hogy okosak vajon leszünk-e?

Szerintem hibás gondolkodás a másikat teljesen tökkelütöttnek nézni, csak mert nem úgy gondolkodik mint mi. Sokkal jobb dolog feltenni a kérdést, miért csinálja ezt, mi a célja?

Mit akar elérni?

Miért jó dolog valakinek bebetonozni magát a hatalomba egy totálkáros országban, miért jó dolog valakinek, hogy miután hosszas küzdelemmel végre beverekedte magát a világ „elitjébe”, rögtön ki is rekeszti magát onnan, miért jó valakinek saját maga alatt vágni a fát, aki egész életében a hatalomba készült, miért követ el politikai öngyilkosságot?

Ezen gondolkodtam, miközben az operaház előtti tüntetésről szóló híreket olvasgattam.

Ezek a fiúk cseppet sem hülyék és sok lépésre gondolkodnak pontosan tervezve, minden részletre gondolva előre, mint azt az elmúlt évtizedek bizonyítják, tudatosan és kitartóan törnek a céljaik felé.

De mi lehet ez a cél? Miért kellett egy romhalmazban bebiztosítani a hatalmat?

Felidéztem a múltat, eszembe jutott az alkotmányos jog hülyének lenni: Kaya Ibrahim és Josip Tot, a tökéletesen végrehajtott, bizonyíthatatlan, jogilag támadhatatlan és mégis nyilvánvaló csalárd csőd.

A mozaikok lassan összeálltak, bevillant: Ezek vabankra készülnek, a régi, kicsiben már bevált módszert próbálják meg nagyban: Jézusom, ezek államcsődre játszanak!

A csőd ugyanis csak látszólag biztosan rossz dolog, van vele ugyan némi átmeneti kellemetlenség, de ha ügyesen csinálja az ember, mint tudjuk az a világ seftje, fel lehet állni a padlóról, és óriási vagyonokat is lehet szerezni vele.

Mi is történik egy országban amikor államcsőd van? Legelébb is elzavarják azokat, akik éppen a hatalomban voltak, jön egy új gárda, próbál ezt azt, vagy sikerül vagy nem, a régi meg a szégyenpadra kerül. Azaz, ha végig akarják csinálni, ha a csőd előnyeit is élvezni akarják, akkor a legfontosabb számukra, hogy ezt az elzavarást megakadályozzák, éppen most ünnepelték, hogy ez úgy tűnik, sikerült...

A fene tudja, hogy mi van a háttérben, kivel milyen háttértárgyalás volt, mi van inkább a tarsolyban Oroszország vagy Kína, de hogy valami van, abban biztos vagyok, nem nagyon bízták ezeket a dolgokat eddig sem a véletlenre.

Hát kapaszkodjatok felebarátaim, tartok tőle, hogy kissé  rázós utazás vár ránk..

Karácsony van, munkaszünet, hát több időm van a konyhában sertepertélni, alkotni a családnak valami finomat, és közben háttérzajnak megy a Tv, hogy közben okosodjak egy kicsit. - Főzés közben általában főzős műsorokat nézek- a jó pap is holtig tanul elve alapján.

Éppen Gordon főz, azaz malájföldön jár, tanulja az ottani kultúrát és ízeket. Kiderül, hogy malájföldön egy ifjú párnak a legfőbb jókívánság a gazdag gyerekáldás. Miközben ezt hallom beugrik a pár napos hír, egy thaiföldi, ahol is légi kísérőként újításként transzvesztitákat alkalmaznak, és közben beszélnek arról is, hogy Thaiföldön miért olyan sok a transzvesztita. Elmondják, hogy arrafelé nincs nyugdíj, az idős emberek „nyugdíja” a sok lánygyerek, aki velük marad és gondoskodik róluk, és ahol nem születik lány, ott a legkisebb fiút gyakran lánynak nevelik..

Erről eszembe jutott a több éves küzdelmem, amikor apám korai halála után hosszan kellett győzködnöm anyámat, hogy költözzünk össze, a két lakásból csináljunk egyet, mert sem időm sem pénzünk nem lesz két háztartást fenntartani. Még ha lenne is pénzünk, micsoda pocsékolás, a kályha nem számolja, hány embernek ad meleget, a fény sem, hogy mennyinek világít, a tűzhely mindannyiunknak főz, a gépbe befér még egy adag ruha, ahol négy ember jóllakik az ötödik sem marad éhen, és még hosszan lehetne sorolni az előnyöket, miközben hátrányai nincsenek. Több mint húsz éve élünk újra együtt – hosszabb ideje, mint az elköltözésemig- és vagyonokat spórolunk a közös háztartással. És rengeteg időt, nem kell utazni, hogy lássam, hogy segíteni tudjak, gondoskodni róla, hogy betegségében ápolni tudjam őt..

És eszembe jutnak a lakáshitelesek..

A létezőben hibás koncepció alapján épült rengeteg apró lakás, ahol a felnövő -gyarapodó család már nem fér el, és egy idő után szétköltözve atomjaira hullik, amit a fogyasztói társadalom még fokozni tudott, a rengeteg szingli, mert hát el kell adni azt a rengeteg lakást, amit építeni kell, hogy nőjön GDP, meg azt a rengeteg lakásfelszerelést, ami a berendezéshez szükséges, a plusz hőt és áramot, mely szintén a GDP növelés része.

Eszembe jut Európa gondja- az elöregedő-fogyó tárdadalom- a nyugdíjrendszer kontinens szintű összeomlása, nincs aki eltartsa a magukra maradt öregeket, akik még egy másik társadalomszerkezetben nőttek fel, öreg napjaikra nem pénzt tettek félre, hanem gyereket neveltek, ahogy évmilliók óta teszi az ember, benépesítve a földet..

És eszembe jut a mérhetetlen gazdagság, a mindenféle földi jótól, technikai csodáktól roskadozó polcok, tömött raktárak, a leálló gépsorok, a hazazavart munkások, mert nincs hova tenni, amit ontanak..

Eszembe jutnak a százezer m2 számra üresen álló házak meg a félkészen otthagyottak, miközben embereket még az odújukból is az utcára lökünk, de ha az utcára lökött között gyermek is van, őt „gondosan” zárt intézményben helyezzük el: állami „gondozásba” vesszük. Hát van ennél hazugabb és álságosabb?

Karácsony van, mely az egyik leghazugabb és legálságosabb ünnepe lett az emberiségnek, a nem létező, szétvert családok, a nem létező kereszténység, a nem létező szeretet és szolidaritás ünnepe. Nem számít, hogy egész éveben rá sem nézünk a másikra, öljük egymást, gáncsoljuk ott, ahol csak lehet, versenyezz vele, légy versenyképes, győzd le! csak most rohanj el a boltba, és vegyél meg mindenféle lomot, aztán zabáld halálra magad, már nem az a jelszó, hogy gyűjtsd a vasat és a fémet, azzal is a békét véded, hanem Vegyél! Vegyél! Vegyél! Növeld GDP istent!

A Pápa bíborban-bársonyban fohászkodik a szeretet istenéhez az aranytól és márványtól csillogó templomban, miközben a „hívek” éhen halnak vagy megfagynak a gondosan zárt templomajtók előtt, hisz aki a fogyasztói társadalomnak nem kell,  azt még isten sem szereti, a versenyből kiesettek, a vesztesek neki sem kellenek, hogy vinné már el őket az ördög!

Boldog Karácsonyt "keresztény" Európa, Boldog Karácsonyt "keresztény" Magyarország!

Egy csodálatos ember tanította a magyar nyelvet és irodalmat, vele a gondolkodást középiskolában nekünk: Sz. Gyürei Vera. Még ma is hallom a hangját, ahogy kiabált amikor egy egy mű elolvasása után a műről beszélgetve azt mondta a felszólított, hogy a költő arra gondolhatott, azt akarta mondani, amikor ezt írta, hogy.. Ekkor jött a felcsattanás: engem nem érdekel, hogy mire gondolt a költő, amikor írta, azt maga nem tudhatja, engem az érdekel, hogy mire gondol maga, amikor olvassa!
Igen, valóban ez csak az érdekes, mert amikor egy szöveget hallunk-olvasunk, az agyunk dekódol - hisz a szavak csak kódok- melyek segítségével megpróbáljuk gondolatainkat átadni, kifejezni, kicserélni.  Ahogyan a muzsikus egyszer csak papírt ragad, és hangjegyeket rajzol, hogy "elmondhassa" mindenkinek amit ő belül hall, úgy nekünk betűk kellenek.
Hosszú tanulási folyamat az egyezményes kódok megjegyzése, emlékezzünk rá, amikor egy gyermeket beszélni tanítunk, valamire rámutatunk, és hangokat hallatunk hozzá, valamit teszünk, és hangokat hallatunk hozzá, rendre ugyanazokat. Ugyanezt tesszük később, amikor egy új kódrendszert, egy másik nyelvet tanítunk az egyik kódrendszert már ismerőnek.
Évek óta egy soknyelvű /kódú/ környezetben dolgozom, gyakran fordul elő, hogy a vevő csak valami fura ismeretlen nyelven tudja a nevét annak, amit keres. Bár az évek alatt sok mindennek sok nyelven megtanultuk már a nevét, de persze többen vannak, amikét nem. Ilyenkor jön a technika nagy vívmánya az internet. A vevőt odainvitáljuk egy számítógép elé, kinyitjuk a guglit, beütjük bele a betűket, és azt kérjük a géptől, hogy mutasson képeket. A gép mutat, a vevő meg az egyikre rámutat: ezt szeretném! Ya, olyanunk van, mondjuk mi, és a vevő kezébe nyomjuk, miközben mondjuk neki a magyar és az angol nevét, hogy máskor-máshol egyszerűbb legyen neki.
Ma itthon anyanyelvemen beszélgetve felebarátaimmal gyakran érzem úgy, hogy nekünk is le kellene ülni egy gép elé, beütni a gugliba a szavakat és kérni, hogy mutasd, mert biztos vagyok benne, hogy nem ugyanarra gondolunk, amikor ugyanazokat a hangokat mondjuk-halljuk, szinte úgy érzem, hogy nem beszélem a saját anyanyelvemet, és már értem, hogy miért volt akkora csapás Bábel, mit jelent, amikor összezavarják az emberek nyelvét.
Nem tudunk beszélgetni, nem tudunk gondolatokat cserélni, nem vagyunk képesek ezáltal összeadni a tapasztalatainkat.
Két példával érzékeltetném, "két képet mutatok",  hogy érthetővé, azonossá tegyem, hogy mire gondolok:
Az egyik az odüsszeuszi csel a Küklopsztól való megszabadulásra: Senkise néven mutatkozik be neki, így aztán amikor a Küklopsz a fájdalomtól üvöltve hív segítséget miután az akhájok egy szörnyű tüzes karóval kiszúrták a szemét, senki sem siet a segítségére, mert a kérdésre, hogy ki bántott a válasz az, hogy senkise..
A másik egy Colombo filmben szerepelt: a vérebek ölésre hívó szava így hangzott: rózsabimbó..
Amikor a "költő" arra gondolt, hogy ölj, azt mondta: rózsabimbó. A kutyák értették, mert a jel egyezményes lett köztük, ők helyesen öljnek dekódolták a kódokat.
De mire gondolunk mi, amikor azt halljuk: rózsabimbó?
És mire gondolnak ők, és mire gondolunk mi, amikor azt mondják, azt halljuk: alkotmány, megvédjük, arányos, igazságos, és hosszan sorolhatnám az ellopott szavakat...
Ha előbb nem is, de két év múlva le lehet váltani a regnálót, és eltörölni az összes ostoba gonosz szabályt amit hoztak, és lehet más szabályok szerint játszani, de a majd húsz év alatt összezavart  kódrendszert nem lehet két év alatt egységesíteni.
Mert az ember számára a tanulásnál csak a felejtés nehezebb.
Könnyen beszélek erről, mert hosszú évek tapasztalatával teszem, egy olyan játékot játszom évtizedek óta, mely egy speciális kódrendszer hibátlan ismeretén alapul, nevezetesen bridzselek.
Mint sokak előtt bizonyára ismeretes, a bridzsben mindössze 15 szó használható, és ennek segítségével kell átvinni minden információt a lapunkról a partnernek. Ha a kódrendszer jó, akkor a partner egy kis "csevely" után megtudja, hogy a mi kezünkben pl AKJxxx, Kx, Dx, xxx van, és a saját kezében látott lapok segedelmével meg tudja számolni, hogy nagy valószínűséggel hány ütést lehet milyen adu mellett vállalni. Viszont akár a kódoló hibázik, akár a dekodoló, akkor baj van, mert a terülésnél kiderül, hogy egész más lapok vannak, mint amire gondolt..
Ezt kódrendszert licitrendszernek hívják, és az igazán komoly gondok akkor kezdődnek, amikor valaki új licitrendszert tanul, mert belátja, hogy egy másik rendszer segítségével több információ cserélhető ki. Ekkor jön elő az a gyakori hiba, hogy a nem kellően rögzült új kódrendszer helyébe a mélyen rögzült régi kódolása vagy dekódolása lép, és totális félreértés, általában nagy bukás és nagy veszekedés lesz a vége..
Hát mi most itt tartunk, a totális félreértésnél, a nagy bukásoknál és veszekedéseknél, mert lassan képtelenek vagyunk átadni az információt, gyakorlatilag más licitrendszert játszunk..
Ez Orbánék fő bűne.
Szerintem.

Általában békés ember vagyok, nehéz kihozni a sodromból, ha egy probléma jön szembe mindig azt mondom, nyugi, a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket, nem arra, hogy egymásnak essünk..

Mondom általában, mert vannak kivételek, van amikor a legkisebb zavaró körülményre leblokkol az agyam és az indulataim reagálnak. Az enyémek ismernek már, ilyenkor elzavarnak enni..

Szerencsés ember vagyok, az édesanyámmal egy háztartásban élek, pedig magam is jócskán elmúltam már ötven, de még mindig minden este terített asztalon gőzölgő finom vacsora vár amikor hazaérünk. Vacsora után mindig jön, és megkérdi, holnap mit főzzek? Nem tudom édesanyám, találj ki valamit, -mondom az esetek többségében- csak sok hús legyen benne, mert különben már délben szédelgek az éhségtől. Mivel sokat dolgozom, sok energiát használok el és fel, hát kell az energiaforrás is hozzá.

Éhesen nem lehet dolgozni és éhesen nem lehet gondolkodni és tanulni sem, az agy egy része kikapcsol valamiért, és az éhes ember éhes állattá változik. Az élő szervezetek önmaguk fenntartásához is energiát használnak fel, és ez az energiafelhasználás mindent megelőz- az élet él és élni akar- először nem az egész agy kapcsol ki, csak a tudat, csak az ember.

Én sokat voltam már éhes, de még soha nem éheztem, viszont hosszú évek óta figyelem saját gondolkodásomat, így vettem észre magamon ezt a determinizmust. Abból a tényből kiindulva, hogy én is csak egy ember vagyok, egy a sok közül, arra gondoltam, hogy más is így van ezzel, és figyelni kezdtem. Másnál is így van..

Éltem, éltünk egy országban, melynek bár meglehet, voltak hibái, de volt egy elvitathatatlan érdeme: nem volt benne éhező gyermek és éhező felnőtt sem.

Ugyanígy van a hideggel és a meleggel is, az emberi szervezet és az agy is csak egy bizonyos hőmérsékleten működő képes, bár az agy másként kapcsol ki hidegben és melegben, de kikapcsol, ezt tény. (Aki járt már igazán meleg éghajlatú országban megérti miért találták ki a szieszta intézményét arrafelé.)

Éltem, éltünk egy országban, melynek bár meglehet, voltak hibái, de volt egy másik elvitathatatlan érdeme is: nem volt benne fázó gyermek és fázó felnőtt sem.

Ma élünk egy országban, melynek nincsenek érdemei, hisz gyermekek és felnőttek egyre nagyobb tömegei éheznek és fáznak benne, miközben a föld a talpuk alatt a bolygó egyik legértékesebb termőterülete, és az ember számára egyik legkellemesebb égövön fekszik.

Élünk egy országban, melyben lassan már senki sem érzi jól magát:

„Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény. „

Már nem gondolkodunk, csak rettegünk, félünk a mától, a holnaptól, egymástól.

Már nem tudunk bízni senkiben és semmiben, már nincs ember, nincs gondolat, csak állati indulat van, ne nyúlj hozzá! Az enyém! És marakodunk minden koncon, mint az éhes farkasok.

És eszembe jutnak Rousseau szavai:

"Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek róla, hogy a termés mindenkié, a föld pedig senkié!"

Hát most elveszünk..

Mert ahogy nem lehet rozsot vetni, és azt várni, hogy majd búzát aratunk, úgy nem lehet kisajátítani a természet erőforrásait sem, ha eredményként  embert, és a minden ember számára emberhez méltó életet akarjuk.

Nekem az átkosról a rút kiskacsa meséje jut eszembe, csak nem volt türelmünk megvárni amíg felnő, megöltük, mielőtt hattyúvá válhatott volna...

Az ország nem látja a béka fenekét, az önkormányzatok meg még kevésbé. Az egészségügyi intézmények kínlódnak, az iskolák szintén, az utak romokban, a tömegközlekedés hörög.

De a város teljes ünnepi díszfényárban, vagyonokért feldíszítve, mely díszek óránként vagyonokért ragyognak..

Budaörsön lakom, kora reggelenként indulok dolgozni, pont a világosodással egy időben, be a Nagyfaluba. Nálunk már lekapcsolják a közvilágítást, hisz már világos van, de a közigazgatási határtól minden lámpa ezerrel ég. Fél óra a különbség a két lekapcsolás között. Eljátszom a gondolattal, hogy ha csak egy napi költségkülönbözet az enyém lehetne, mi mindent tudnék csinálni abból..

És a város az egész éviből?

És ha egy kicsit összekapjuk magunkat, hány ilyet tudnánk még mondani?

Teljesen igaza volt Liskának, amikor azt mondta: a pénzköltés legkevésbé hatékony módja az, amikor más pénzét másra költjük.

Na de ennyire?

Munkásszülők gyermekeként nőttem fel, mindennapi életem része volt a fizikai munka, segítenem kellett a háztartásban anyámnak és a műhelyben apámnak. Anyámtól, nagyanyámtól megtanultam főzni- sütni, mosni-vasalni, varrni, kötni, horgolni, apámmal meg készítettünk bútort, rádiót, festettünk- mázoltunk, csempéztünk, fúrtunk-faragtunk, javítgattuk a gépeket, melyekkel a nők dolgoztak. Apámnak komoly kis műhelye volt a pincében, mely mára már az én házamba költözött: szerszámok serege katonás rendben, és mindenféle szerelési anyag, hogy ha kell, kéznél legyen.

Apám villanyszerelő mester volt, de élete során sok más szakmát is kitanult az építkezéseken, melyeken dolgozott. Apám, Dr Kerekes András, a jogtudományok doktora, aki nyolc nyelven írt- olvasott- beszélt, műveltsége kiemelkedő volt, kvázi egy két lábon járó lexikon, nem gondolta, hogy kevesebb lesz, ha a kezébe fog egy szerszámot, büszke volt inkább rá, hogy ő ezt is meg tudja csinálni. A tudás számára nem több jog volt, hanem több felelősség és kötelesség.

Mindezt azért mesélem el, hogy érthető legyen, hogy mennyire természetes volt az amikor zsebemben a budapesti közgazdasági egyetem diplomájával az első dolgom volt segédmunkásnak elmenni a választott szakterületemen, hogy megtapasztaljam, tudjam és értsem azokat a munkaműveleteket és munkafolyamatokat, melyeket egyszer majd szervezni és irányítani gondolok.

Mindezt meg azért mesélem el, mert értetlenül nézem, hogy tanult kollégáim, akik életükben még egy napot sem dolgoztak, soha egy szerszámot sem fogtak még a kezükbe, soha meg sem próbálták elkészíteni azt, amiről mégis megmondják, hogy hogyan kellene csinálni.

Nem értem, hogyan gondolják irányítani azt, amit maguk még soha nem próbáltak meg?

Lehet-e közgazda, mondhatja-e magát valaki közgazdának, aki azt sem tudja mi fán terem a gazdaság, hogyan állnak elő a javak, melyek előállítási folyamatainak szervezése, összehangolása és irányítása lenne végül is a közgazda feladata?

Csak állok és bámulok amikor gazdasági válságról beszélnek tanult kollégáim, és ostobábbnál ostobább megoldási javaslatokkal állnak elő az elhárítására. Nektek is kár volt tanulni, gondolom magamban, jobban járt volna a társadalom, ha valami mással töltöttétek volna az időtöket..

Mert még nincs válságban a gazdaság, de ha sokáig hagynak titeket ténykedni, akkor bizony lesz..

Válságban a termelési mód van, a termelés szervezés és irányítás, a gazdaság az nincs válságban, momentán ugyanis még van elég anyag és energia és van elég ember és tudás, hogy létrehozzuk a szükségleteinket kielégítő javakat.

Bármilyen fura vagy hihetetlen a legnagyobb veszély az emberi ismertek „fogyása”, ma már alig van ember, aki ért valamihez, aki el is tudja készíteni azt, amit használni szeretne..

Válságban a pénzügyi rendszer van, mégpedig azért, mert a pénz az valóban fogytán van, az ismeretek halmozódása következtében elért technológiai fejlődés, a termelőeszközök fejlődése következtében.

Hogy a polgári „közgazdák” nem értik, azt még megértem, szegények életükben nem hallották, és ahogy tapasztalom maguk sem vették a fáradtságot, hogy végiggondolják, mi a pénz, de lehet, hogy képességük sincs rá. Végigültek néhány szemesztert az oskolában, szorgosan magolták amit ott mondtak nekik, és most megpróbálják visszaadni azt, az eredmény mindenki számára látható, a káosz nő, minden nappal csak rosszabb lesz a helyzet.

De hogy az én évfolyamtársaim, akik ma - az utóbbi két évtized- hazai gazdasági irányításának éllovasai -és egyáltalán a volt keleti blokk gazdasági irányításának éllovasai -hol voltak akkor, amikor nekünk meséltek nagy tudású professzoraink a pénz mibenlétéről, azt nem tudom.

Miután egy jó ideje szinte külső szemlélőként figyelem saját gondolkodásomat, el kell ismerjem, hogy az ember számára amit tud, amit ért, az természetes, és általában azt gondolja, hogy ezt bárki -mindenki érti-tudja, értheti-tudhatja, hisz oly egyszerű. Amit értünk az valóban az, csak az út, melyen eljutunk oda, az gyakran hosszú és bonyolult.

A polgári és a marxi közgazdasági felfogásban a pénz mibenlétén kívül van még egy lényeges különbség, mely egyfelől azonban azonosság is. Mindkét felfogás szükségesnek gondolja a munkamegosztás jelenlegi szintjén termelés átfogó szervezését és irányítását. A polgári közgazdaság szerint ezt egy láthatatlan kéz végzi, a marxi felfogás szerint rendszerben gondolkodni képes, a feladatra képes és jól felkészített emberek.

A láthatatlan kéz nem vált be, úgy tűnik, hogy nem csak láthatatlan, hanem nincs is, mint ahogy ezt ma már ha halkan is, de rebesgetik régi hívei.

Eddig megvolnánk, de ha tovább akarunk lépni, akkor azt is meg kellene érteniük az irányításra vállalkozó önjelölt önkénteseknek, hogy mi a pénz?

E nélkül ugyanis nem fog menni..

A minap láttam egy felvételt egy japán robotról, igaz ez a minap már pár éve volt, de azóta sem tértem egészen magamhoz a látványtól. A robot „humanoid” volt, stilizált ember, fej és végtagok.

A robot atyjai igen szellemes szoftverrel látták el gyermeküket, a kicsinek megtanítottak néhány dolgot, majd ráengedték a nagyvilágra. A kis robot jött ment, és amikor valami olyan dologhoz ért, amit nem ismert fel-nem volt róla adat a memóriájában-, akkor megállt, és megkérdezte: mit látok? És ezzel egy időben továbbította az azonosítatlan tárgy képét a központi számítógépbe, ahonnan másodpercek alatt megjött a válasz, valamint, ha szükséges volt az is, hogy mire jó, hogy kell használni.

– Pont úgy mint a Mátrixban a szuper helikopter felé száguldó főhősnő, amikor elindult felé még azt sem tudta, hogy eszik vagy isszák, mire odaért profi pilóta volt..-

Szóval, akik abban reménykednek, hogy lehet, hogy a fizikai munka világából kiszorítanak minket a gépek, de majd átmegyünk a szolgáltatások és a szellemi munka világába, mint ahogy valamikor a mezőgazdaságból átmentünk az iparba, azok elkezdhetik feladni a reményt, ott sincs hely számunkra, ha használni akarjuk a gépekkel kiteljesített képességeinket.

Márpedig akarjuk, több okból is.

Egyrészt a gazdasági rendszer, melyet működtetünk, saját törvényszerűségei miatt csak akkor életképes, ha állandóan bővül az újratermelés, -ezt híják a lényeget eltakaró szakzsargonban fenntartható fejlődésnek, (ami ugyan nem lehetséges, mert egy véges rendszerben nem lehetséges végtelen fejlődés, de ez egy másik probléma), ezért nézzük állandóan izgatottan a termelésről valójában semmit sem mutató GDP adatokat. Persze az csak keveseket gondoltat el, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ország, melynek nincs is ipari tevékenysége, gyakorlatilag zero az ipari kibocsátása, az egy főre eső GDP tekintetében az élen jár, az ipari tevékenység zömét végző ország meg sereghajtó, hogyan lehetséges, hogy leállítjuk a gépeket, visszafogjuk a termelést, -miközben emberek tömegei szenvednek szükséget, és közben meg nő a GDP. De ez megint egy másik történet…

Másrészt meg a technológiai lehetőségeink használata nélkül nem lennénk képesek annyi ember számára élelmet és az időjárás viszontagságai ellen védelmet nyújtani, a betegségeket oly hatékonysággal gyógyítani mint velük, azaz az emberiség jó része kipusztulna, ha a saját munkaerejére kellene újra támaszkodnia. – Jelzem, az emberiség egy része pusztul is, állandóan nő a nélkülözők, a szegénységküszöb alatt élők száma...

Mert mit is csinál általában egy szakember? Évekig tanul, megpróbálja nagy részét elsajátítani a saját területén addig felhalmozott emberi tudásnak, majd alkalmazza azt, legyen ez az ember bádogos vagy orvos. Egy bádogost mondjuk 16-18 éves koráig kell képezni, hogy a saját szakmája minden csínját-bínját ismerje, egy orvost mondjuk úgy 30-35 éves koráig intenzíven, onnan meg folyamatosan, mert hát az ő szakmájában bővülnek az ismeretek a bádogoséban meg már nem.

Ezért aztán a társadalom többre is értékeli az orvos munkáját, mint a bádogosét, de ez megint egy másik történet.

Viszont a gép elenyésző időkülönbséggel tanulja meg mind a két szakmát...

Nem akarom bántani szegény orvosokat, de bizony az ő szakmájuk felett is lassan eljár az idő, hisz az ő munkájukat is már jórészt a számítógépek végzik, vizsgálják az embert, elemzik, hasonlítják össze a beteg állapotát a normálissal, állapítják meg az eltéréseket, csak program kérdése, hogy a gyógymódot is meghatározzák és a gyógyszert is felírják...

A gép és az ember között az a különbség, hogy a gép csak annak a tökéletes visszaadására képes, amit „megtanult”, de arra igen , és várhatóan hiba nélkül, az ember meg erre ugyan nem feltétlenül képes, viszont maga is képes is hozzáadni a meglévő tudáshoz.

Az emberi ismeretek bővülése hozta technológiai fejlődés, melynek következtében egyre többen szabadultak fel a napi fizikai szükségleteket kielégítő monoton fizikai munka alól, valamint a komputer a szellemi munkába is bevonása lehetővé tette, hogy az emberiség egyre nagyobb része ezzel a hozzáadással foglalkozzon, ami viszont rohamos tempóban eredményezte az ismeretek, a tudás bővülését is, az emberiség a huszadik század során pár évtized alatt meg is duplázta a világról szóló évezredek alatt összegyűjtött ismereteit, soha nem álmodott életlehetőségeket és körülményeket teremtve ezzel magának.

Szóval mindazok, akik abban reménykednek, hogy majd az új kormányok munkahelyeket teremtenek és ezzel felvirágoztatják az országot, vagy majd jön az IMF és vele a Kánaán, abban jobb eséllyel bízhatnának, hogy holnap manna hull az égből, vagy nyugaton kel fel majd a nap..

A világ megváltozott, azaz mi magunk változtattuk meg, ha nem akarunk alkalmazkodni a változásokhoz, akkor minek változtattuk meg a feltételeket, ha nem akarunk élni a lehetőségekkel, akkor miért teremtettük meg őket?

Ahogy nem jut eszünkbe már, hogy lemenjünk a patakra mint Ágnes asszony, és csak mossunk és mossunk órákon át,csak hogy munkánk legyen, csak hogy dolgozzunk, hanem bedobjuk a ruhát a gépbe, és amíg a gép mos megnézzük kedvenc sorozatunkat, vagy csak gyönyörködünk a kertben, vagy törjük az agyunkat valamin, hogy hogyan lehetne jobban, úgy mi a fenéért ragaszkodunk hozzá, hogy mi véssük továbbra is a falat?

Nem értem.

Ahogy Hofinak mondta a rendőr, amikor bement érdeklődni a rendőrségre az ellopott autója után:

-Hofi elvtárs! Be van az új autója fizetve?

-Be, de miért érdekes most ez?

-Mert akkor azt kellene sürgetni, nem a régit keresni!

Nekünk is ezt kellene tennünk, az újat sürgetni, nem a régi recsegő ropogót az életünk árán is életben tartani, hanem megoldani, hogy hogyan tudjuk használni és élvezni az emberi tudás halmozódását, a technológiai fejlődés eredményeit.

Úgy mondják, hogy az őrület biztos jele az, ha az ember bár mindig ugyanazt csinálja, de mindig más eredményt vár.

Nekem úgy tűnik, hogy mi momentán az őrület jeleit mutatjuk, miközben a kis humanoid meg csak szorgosan tanul, kérdez és kérdez: mit látok?

Zavaros, nehéz időket élünk, olyanokat ismét, melyekben nehéz embernek maradni.
Szidjuk a rendszert, de közben ön igazolunk és sodródunk az árral, alkalmazkodunk, sunnyogunk, bekkelünk és hallgatunk, feledve a tanítást: vétkesek közt bűnös aki néma..
Azt hívén bizonyára, hogy magunk tehetetlenek vagyunk, miközben persze nem, hisz csak tőlünk függ, csak rajtunk áll.
Legérthetőbben egy tanmesével, az én életemben történttel tudom elmondani, hogy mennyire rajtunk áll, mennyire a mi felelősségünk az, ami ma történik velünk, hogy mennyire azt esszük, amit főzünk..
Elmesélem azt, amire talán a legbüszkébb vagyok az életemben, nevezetesen azt, hogy miért nincs diplomája a fiamnak.
A gyerek - követve szüleit - közgazdaságot gondolt tanulni érettségi után, hát beiratkozott a Közgazdaságtudományi Egyetem angol nyelvű elitképzésére, aminek elvégzése esetén magas jövedelmi viszonyokra, magas életszínvonalra számíthatott. A harmadik év közepén otthagyta, és indoklásként olyan érvet hozott fel, ami előtt csak fejet lehetett hajtani és megköszönni azt.
Azt mondta az ifjú: nem csinálom tovább, döntenem kell, hogy nektek hiszek és azoknak a könyveknek melyeket a kezembe adtatok, vagy annak, amit ott mondanak. Én ma azok alapján amiket ismerek azt gondolom, ti és ők mondjátok a valóságot, az igazat, nem vállalom, nem akarom, nem akarom azt csinálni, amit ott tőlem akarnak.
Már nem éltem hiába..
És ti?

Közgazdász szemmel

Most a csomagolóanyagok példája alapján

Valamikor az ántivilágban a csomagolóanyagok jelentős része betétdíjas volt, amivel arra ösztökélték a fogyasztót, illetve a teljes termelő és kereskedelmi láncot, hogy amikor a dolog maga elfogyott, juttassa vissza az iparnak a még használható göngyöleget, legyen az egyedi csomagolást szolgáló üveg, vagy a gyűjtőcsomagolást szolgáló karton, esetleg valamilyen zsák. Az ipar még arra is törekedett, hogy szabványosítsa az egység és gyűjtőcsomagolást, hogy minél kevesebb típust kelljen használni, ami egyszerűsíti az újra hasznosítást.
A modern világban ennek már vége, a cél már nem a gazdálkodj okosan, hanem maga a termelés, a csomagolóanyagoknak  sem az a dolguk, hogy megvédjék a fogyasztói egységekre osztott terméket, hanem hogy eladják azt, legyen minél feltűnőbb formája és színe, hogy a vásárló őket válassza. Lehet belül valami tetszőleges vacak, csinos ruhába öltöztetve, kisminkelve mégis vonzónak fog tűnni. Mára ez a csinosítgatás elért egy olyan mértéket, hogy az élelmiszer-kereskedelemben gyakran a csomagolóanyag sokkal drágább, mint maga a dolog, ami benne van..
Ebből a drága csomagolóanyagból naponta több tonna szemét keletkezik- ab ovo is szemétnek készül- naponta több tonna nyersanyag- kőolaj, fa, szilícium, vas, alumínium és még ki tudja mi -kerül feleslegesen a szemétbe. - Ebbe a termékkörbe tartozik a vásárláskor ingyen kapott műanyag szatyor is..
Teljesen feleslegesen gyártunk tonna szám dolgokat, teljesen feleslegesen pusztítjuk a természetet. Legalábbis bolygó szinten, társadalmilag. Mert egyénileg nagyon is megéri annak, aki csomagolóanyag termeléssel keresi a kenyerét, vagy a jachtját..
És persze a GDP is dübörög tőle, nő az egy főre eső termelés..
A legfőbb érvek egyike az eldobandó csomagolóanyag mellett, hogy drága a begyűjtése, nem éri meg. Értem, az új és a szemét elszállítása meg ingyen van, a tárolásáról és megsemmisítéséről már nem is beszélve, a környezeti károkról  és azok enyhítésről már említést sem merek tenni.
A vásárló meg csak veszi, veszi boldogan a szemetet, majd fizet érte, hogy elszállítsák tőle, és boldog, mert dübörög a GDP..
Egyik kedvencem az ásványvíz, melyet noch da zu palackokban hurcibálunk is a világ egyik végéből a másikba, miközben a franciákat azzal etetik, hogy nincs jobb mint a margitszigeti, minket meg azzal, hogy semelyik sem olyan jó, mint a francia.. Hol van már a régi szódás üveg, meg a patron, és kinek jut eszébe a csap alá tartani egy poharat? Arról a rengeteg színes cukros vízről meg nem is beszélve, melyeknek hangzatos neveket adunk, és akár tiszta gyümölcsjuicenak hívjuk őket, bár sosem látták azt a gyümölcsöt, melyből elvileg készültek, -két földnyi bolygón sem terem annyi gyümölcs, amennyi ezek előállításához kellene- viszont tartalmaznak élelmiszeriparilag engedélyezett szín és aroma azonos kit tudja mit rendesen..
Amikor a tőkés termelési rendszert szidom nem a moralitás alapján teszem, hogy ejnye-bejnye csúnya tőkés bácsi, ne tessék már annyira kizsákmányolni szegény munkást, hanem a gondolkodó ember, a közgazdálkodásra nevelt ember lázad az ostobaságok sora ellen, amit magunkkal művelünk.
Milyen gazdálkodás például az, amikor azért használunk fel nyersanyagokat tonnaszám, azért fogyasztunk el energiát millió és millió KW nagyságban, emberek azért dolgoznak éveken át, hogy ab ovo szemetet gyártsanak, vagy azért, hogy ehhez a mások által gyártott szeméthez hozzájussanak?
Éveket adnak az életükből azért, hogy több legyen a szemét?
Mert tessék csak venni egy papírt és egy ceruzát, leülni és számolni: ha szinte minden, amit csak vesznek, átlagosan a felébe/harmadába kerülne a jelenleginek, ha nem eldobható vagy nem csicsás lenne a csomagolás, akkor hány évet is dolgozott ki-ki azért, hogy szemetet vegyen?
Nem lehetett volna azokat az anyagokat, azt az energiát másra használni, nem lehetett volna azt az időt értelmesebben eltölteni?

Tegnap a fél város megbénult- gondolom a fél ország is- a szakszervezetek demonstrációja miatt. Gondoltam utánaolvasok egy kicsit, mi is történt tegnap, amíg én önző módon dolgoztam.  Nem nagyon sikerült, a Népszabadság, az Index és az Origo említést sem tesz az eseményről, mintha nem is történt volna semmi.
Nem is történt, hisz amiről nem tudunk az számunkra nincs is, azaz tegnap nem volt mintegy száz helyen tiltakozás a kormány intézkedései ellen, bizonyára csak a szokásos pénteki dugó akadályozta itt-ott a forgalmat, az meg ugye nem újsághír. Az egyedüli renitens a Népszava, aki mégis csak beszámol az eseményekről, ha nagyon visszafogottan is..
De igazából nem is erről akartam beszélni, csak döbbenten szembesültem az újra alkalmazott odüsszeuszi csellel: amikor a Küklópsz fájdalomtól ordítva kért atyjától, az istenek urától segítséget, és atyja kérdezé tőle, hogy ki bántott, az volt a válasz: Senkise!
Szóval Senkise tiltakozott tegnap..
A  Népszabadság ugyan beszámol egy szakszervezeti konferenciáról,  ennek kapcsán tettem fel  magamnak a kérdést, kit is képviselnek a szakszervezetek, azok mennyien is vannak, és mi a céljuk, mit akarnak egyáltalán elérni?
Hogy a dolgozó nép az istenadta mit akar, azt nem nagyon tudni, inkább arról hallani, hogy mit képviselnek a szakszervezetek, mit mondanak a vezetőik. Tiltakoznak, jobb bánásmódot, több jogot, rövidebb munkaidőt, magasabb fizetést akarnak a tagjaiknak, akik állításuk szerint a csendes többséget képviselik.
Csak hát ha ők a többség, akkor valami baj van. Akkor a szakszervezeti vezetők nem őket képviselik, hanem saját érdekeiket, bizonyára a minden hónapban megkapott busás független szakszervezető vezetői jövedelmet.
Mert ha én szakszervezeti vezető lennék, aki a dolgozók érdekeit képviseli, akkor felkeresném valamilyen módon a többi szakszervezeti vezetőt, nem csak az országban, hanem világszerte, és azt mondanám: fiúk, fogjunk össze, veselkedjünk neki, és találjuk ki, milyen országban, milyen világban szeretnénk élni. Ezt írjuk le, küldjük szét, majd beszéljük meg a tagjainkkal. Ha egyetértenek a megoldással, ha kikristályosodott a koncepció, teremtsük meg ennek az intézményi és személyi feltételeit.
Ha ezzel megvagyunk, akkor már csak a megfelelő időpontot kell kivárnunk, és indulhat a menet!
Szerencsénkre a világban az az általános szokás alakult ki, hogy négy évenként választásokat tartanak, létrehozunk egy, a választásokon törvényesen választható politikai tömörülést, magunkra szavazunk, és miénk a hatalom, lehet kiforgatni békésen sarkaiból a világot, neki lehet látni egy olyan világ felépítésének, ahol az ember az, aminek született: nem eszköz, hanem cél, ahol érvényesül a rousseaui elv: a föld senkié, a gyümölcs meg mindenkié!
Ahol mindenkinek, aki részesülni akar a társadalom adta előnyökből, képességei szerint hozzá kell járulnia a társadalom gyarapodásához, ahol soha többet senki sem élvezheti ingyen a más munkájának a gyümölcsét.
Ahol minden ember biztonságban, tervezhető jövővel élhet, ahol minden gyerek képességei szerint tanulhat, ahol minden ember élvezheti a felhalmozott emberi tudás eredményeit, beleértve ebbe az orvoslás eredményeit is.
Ezeket a gondolatokat nem nagyon hallani sehol, ezekről a dolgokról valahogy nem nagyon beszélnek a hangjukat messze eljuttatni képesek.
Csak döngetnek mellet, beszélnek az emberi jogokról, amik velünk születtek ugyan, de valaki gazok ezeket két lábbal tiporják, de sebaj, csak szavazzatok rám, majd én kivívom nektek!
Vagy nem.

Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz..

Hát itt van, fellángolt  újra a parázs, éled a tűz..
Békésnek indult, de gyorsan eldurvult, vajh meddig fog durvulni még és hol lesz a vége? Hány ember életét fogja követelni a változás? A változás szükségszerű, de szükségszerű-e hozzá az emberáldozat?
Hölgyeim és Uraim, ami eddig volt, az volt a figyelmeztetés, a valódi válság most kezdődik. Az éledő vihar szele minden bizonnyal ránk dönt mindent, és elfújja majd azt a világot, melyet öröknek véltünk.
Hogyan tovább ember? Hogyan tovább a múltat elsöprő vihar után? Milyen alapokra építjük majd a gazdaságunkat, mi lesz az energiaforrás, mit teszünk meg a gazdaság céljaként, hogyan osztjuk el a természetben található és a gépek által előállított javakat, hogyan osztjuk el egymás között  a javak előállításához szükséges emberi munkát, milyen társadalomban szeretnénk élni?
Képesek leszünk-e tanulni saját hibáinkból?  Hajlandóak vagyunk-e végre alkalmazni következetesen a kategorikus imperatívusz elvét?
Mit fogok enni ma és holnap, és mit fog enni a gyerek? Mi véd meg a hidegtől és a melegtől minket? Használhatom-e mindazt a csodát, amit a bolygó, melyre születtem, adni tud? Használhatom-e magam javára az emberiség évezredek alatt felhalmozott ismereteit, megkísérelhetem-e magam is megérteni a miértet? Számíthatok-e rá, hogy élvezhetem a saját munkám gyümölcsét?
Ezekre a kérdésekre kellene válaszolni, keresni rájuk a választ, mert ezek a valódi problémák és  kérdések, nem azokkal a hamis és piszlicsáré dolgokkal foglalkozni, melyekkel a jelenlegi döntéshozók próbálják tematizálni a gondolkodásunkat, próbálják elterelni a figyelmünket a valóságról.

A valóságról, mely döntögeti már tévhitekre épült virtuális világunk falait.

Nem én kiáltok, a föld dübörög..

Nem értem, mit nem lehet ezen érteni, hol és miért torzult el ennyire végletesen a gondolkodás..
Az egész olyan egyszerű, mint az 1x1, működtetünk, azaz működtettünk egy rendszert, mely az emberi munkán alapult, próbáltunk emberi erővel annyit előállítani, hogy mindenkinek jusson, de nem sikerült, mert nem lehetett, állandó hiány volt.  Majd az emberi munkát gépi munkára cseréltük, következtében a hatékonyság oly mértékben változott, hogy már nem tudjuk mit kezdjünk a bőséggel, és közben csodálkozunk, hogy nem működik a rendszer.
A célfüggvény eddig a hiány minimalizálása volt, ma a célfüggvény a bőség maximalizálása már.
De mi még mindig a hiányt akarjuk elosztani..
Vicces, elidegeníthetetlen emberi jogok.. elöntenek mindent a gépek által ontott javak, mi meg leállítjuk a gépeket, mert nem tudunk mit kezdeni az előállított javakkal, miközben emberek milliárdjai éheznek, nélkülöznek, szenvednek hiányt, halnak meg naponta milliószám gyógyítható betegségekben.
Vagy megértitek felebarátaim vagy nem, de ettől még nektek is kb 70 év adatik, a lehetőség a jólétre az emberi ismeretek halmozódása okán mindannyiunknak adatott, az, hogy tudunk-e élni vele, csak tőlünk függ, csak rajtunk áll..
Már csak a gondolkodásunkat kell megváltoztatni ahhoz, hogy soha többet egyetlen ember se éhezzen, fázzon, vagy haljon meg olyan betegségben, melyet gyógyítani tudunk.
Higgyetek bármit, nincs még egyszer, nincs újra, nincs feltámadás, a végtelen időből mindannyiunknak nagyjából hetven év jut élni.
"S szólt a Holló: "Soha már!""
Ha meg azt mondjátok, hogy majd, majd akkor, ha.. egyszer csak arra ébredtek, hogy számotokra már nincsen majd..
Gondoljátok meg proletárok..

Talán erre a kérdésre a legnehezebb ma választ adni.

Nem is oly régen egy fiatal szakmák százaiból-ezreiből választhatott, ma ezek többsége már nem is létezik, a munkát gépek végzik, nincs szükség emberi  kézre a munka elvégzéséhez.
Valamikor szövőnők százezrei-milliói dolgoztak napi három műszakban, hogy legyen elég textília, melyből különböző dolgokat varrnak majd varrónők százezrei, valamikor bányászok százrei-milliói hozták fel a mélyből a szenet és az ércet, melyből kohászok, martinászok fémet olvasztottak, ötvözeteteket készítettek, valamikor parasztok százezrei-milliói mentek tavasszal a földekre szántani és vetni, nyár végén meg aratni, stb, stb, stb..
Ma ezeket a munkákat gépek végzik, egy program vezérli őket, melyeket egy pár ember felügyel, és egyetlen gép akár sok-sok ezer ember munkáját végzi el.
Mit mondjunk a gyerekeinknek, mi legyél, ha nagy leszel?
Mire van a társadalomnak szüksége, hol lesz a helyed a társadalmi munkamegosztásban, mit tudsz tenni, hogy hasznos és megbecsült tagja legyél a közösségnek, melyben élsz?
Melyik szegmensét válaszd a felhalmozott emberi ismereteknek, melyben majd elmélyülsz, melynek segítségével el fogod tudni tartani magadat és a családodat? Mely majd tartást, méltóságot és önbecsülést ad?
Valamikor kevés volt a textil, a fém, a gabona, mert nem volt elég kéz, hogy mindenből annyi legyen, hogy mindenkinek jusson, nem volt elég idő, hogy mindenkinek készüljön mindenből elég.
Ma mindenből sok van - a kézből is, melyek a javak elállításához kell-, valamikor a termék volt, ma a munka lett a hiány.
Megváltozott a feladat, nem arra kell megoldást találnunk, hogy hogyan osszuk el azt a keveset, amit képesek vagyunk előállítani, hanem az a feladat, hogy hogyan használjuk ésszerűen a rendelkezésünkre álló erőforrásokat úgy, hogy ne is termeljünk feleslegesen, de ne is legyen semmiből hiány.
A módszer amit a kevés elosztására találtunk, nem működik amikor a sokat kell elosztani, mint azt nap mint nap tapasztaljuk: a raktárak tele, az üzletek polcai roskadoznak, a gépeket leállítjuk, mert már nincs hova tenni amiket ontanak, és közben gazdasági válságról panaszkodunk.
Nincs gazdasági válság, strukturális válság van: nem tudtuk követni a termelőeszközök fejlettségi szintjében bekövetkezett minőségi változást, és a régi módszerrel nem tudjuk elosztani a megtermelt javakat.
A kevés elosztására talált módszer -a pénz, mely a munkatermékben testet öltött emberi munka arányát tükrözte- nem működik. A monetáris rendszerünk válsága ez, nem a gazdaságé, melyet megélni van szerencsénk.
Ennek a változásnak, ennek a válságnak a fel nem ismerése viszont generációk életébe kerül, gyerekek, fiatalok élnek céltalanul önmagukkal és a világgal meghasonultan, értelmetlen és felesleges dolgokat tanultatunk velük, semmire sem használható semmiket, és amikor a kezükbe kapják a semmiről szóló elismerő iratot, akkor úgy járnak, mint a küklopsz, amikor egyetlen szemét Odüsszeusz kiszúrta és üvöltve hívta isteni apját segítségül; a ki bántott kérdésre azt válaszolva: Senki!
Akkor szembesülnek vele, hogy amit tanultak, semmi, semmire sem jó, senkinek nem kell..
Most vagyunk egy iszonyatos sebességgel gyorsuló folyamat elején, még csak a vihar előszeleit érezzük, de már ez is megremegtet minden eddig alkotottat, minden eddig felhalmozott értéket.
Nem a gazdaság, az emberiség van válságban, a gazdaság az emberi ismeretek halmozódása, a termelőeszközökben megtestesülő emberi tudás soha nem remélt mértékének köszönhetően köszöni jól van, szinte bármiből képesek vagyunk annyit előállítani, hogy senki semmiből ne szenvedjen szükséget.
Egyetlen kivétel van: a munka. Abból már nem jut mindenkinek annyi mint régen.
Nem a javak elosztására kell hát megoldást keresni, hanem arra kell megtalálni a választ, hogy hogyan tudjuk azt a kevés munkát, amit még nekünk kell végezni, úgy elosztani, hogy jusson mindenkinek?
Mert ha van elidegeníthetetlen emberi jog, akkor az az önbecsüléshez való jog, melyet viszont semmi más nem tud megadni, mint az emberi munka, kívánjon az fizikai vagy szellemi erőfeszítést..
Mi leszel, ha nagy leszel kisfiam?

Egy hétig voltam az Adrián, mint az utóbbi harminc évben mindig.
Az ég kék volt, a víz még kékebb, mint az utóbbi pár milliárd évben mindig.
A nap sütött, a víz körbe ölelt, ringatott és mesélt. Mesélt a világról, az életről -melyről sokat tud, hisz mégis csak ő az anyja-, lényegesről és lényegtelenről, örökről és mulandóról. Sok minden változott harminc év alatt, de még több minden maradt változatlan: A nap süt, a tenger kék, a fák zöldek, a gyerekek is úgy születnek mint eddig, legyen a szülőpár hal, tengeri csillag, pinea fenyő vagy ember: az élet él, és élni akar..
Nem a pénz élteti a világot, az élethez nem kell pénz, az élethez nap kell és víz, az élethez csak élet kell, mely belőlük származik. Délutánonként, amikor csak ültem a parton, hallgattam a tengert a fiamra várva, aki valahol a mélyén gyönyörködött az élet sokszínűségében melyet rejt, vártam, hogy felbukkanjon és meséljen, mit látott ma? mi van odalent? el-elgondolkodtam ezen..

Hajnalonként, amikor a felkelő napot várva üldögéltem a kávémat kevergetve a kertben, figyeltem a pinea fenyőket megszálló madarakat, amint kemény csőrükkel feltörik a tobozokat, kapkodják ki belőlük a fenséges ízű magvakat, arra gondoltam, hogy milyen jó nekik, csak pár szárnycsapás, egy csüccs egy ágon, pár koppantás egy tobozon, és máris ott az életet jelentő élelem. Sok madár volt és sok fa, eszegettek békésen, jutott mindnek, ha egy mókus megzavarta őket, odébb mentek egy ággal, vagy fával. Nekem meg eszembe jutott, hogy mi történne, ha az egyik madár egyszer csak azt mondaná az egyik fára, hogy az enyém? Nem nevetnék-e ki a többiek?

Valamikor réges régen, egy távoli galaxisban, apám azt mondta: Mindegy, hogy mit csinálsz kislányom, csak az a lényeg, hogy jobban csináld mint bárki más.
A verseny, az evolúció is erről szól: jobban, mint bárki más..

Nem arról, mint a kapitalizmus, hogy több és még több profit, hanem arról, hogy jobban, mint  bárki más...A jobban nem mérhető ugyanis pénzben, mint ismeretes, a legnagyobbak igen gyakran koldus szegényen haltak meg, de nevük örökkön élni fog, míg ember lesz a Földön, miközben a "leggazdagabbak" nevét haláluk után pár évig egy sírkő ugyan őrzi még, de emlékezni már senki sem emlékszik rájuk.
Talmi siker..
Nem tudom még ma sem, hogy tudatosan, vagy tudattalanul értettem meg, mit jelent ez a legjobb, de véremmé vált a verseny.. -Semmihez sem hasonlítható sikerként éltem meg pl. amikor egy bridzs Európa Bajnokságon egyedül én tudtam megbuktatni egy felvételt, elnyerve a legjobb indítókijátszás díját, és nincs az a pénz, amiért ezt adnám. -
És nincs az a pénz sem, amiért a boltomat, mely éppen az én álmaim szerint épül - még ha a lehetőség határain belül is - hisz annyi mindent tudnék még, ha lenne rá pénzem, ami nincs...
Ez viszont nem az én bajom, hisz mindaz, amit adni tudnék bennem van, nekem van, csak esetleg másnak nincs. Így jártak..
Ez nem gond számomra, az ő bajuk, az én bajom az, hogy ebben a rendszerben hányszor járok vajon én így?
A bolt, az én boltom, mely egy életszemlélet tükre, mely szerint az a véletlen, hogy ki melyik pontján látta meg e  bolygón a napvilágot, nem befolyásolhatja abban, hogy élvezze mindazt a jót, melyet a Föld adni tud, a bolt,  mely arról szól, hogy nem valamilyen nemzetiségűek, hanem emberek, földlakók vagyunk, az is egy verseny: ki tud többet arról, hogy mi a jó?
Mert a jó, miközben általában elvont, meghatározhatatlan, konkrétan mégis mindig meghatározható, még akkor is, ha a jó mindenkinek más és más, hisz az elvont éppen attól lesz konkrét meghatározható, hogy egyedivé válik.

Mint tudjuk, a dolgok jó része nem jobb, vagy nem rosszabb, egyszerűen csak más. Ezért aztán általában nem is kell, és nem és lehet eldöntenünk, hogy valami jobb-e vagy rosszabb, alias több "pénzt" ér-e vagy kevesebbet, hisz összehasonlítani, mint a matematikából  ismeretes, csak a hasonló dolgokat lehet, a különbözőeket meg nem..
Vajon nem különbözünk-e egymástól mindannyian?

Miért nem nyújtjuk mindannyian azt, amiben mi vagyunk egyszeriek és megismételhetetlenek?

Most lesz egy bolt, ami én vagyok, voltam és remélem leszek, melyben közeledik a tartalomhoz a forma, melyben majdnem teljességében elétek tárom mindazt, amit én tudok arról, hogy mi minden az az ehetőek közül, melyeket e bolygó nekünk adni tud. A béke szigetére szól az invit, egy másik világba, a virtuálisból a valóságosba, ahol nincs politika, nincs profit,  nincsenek nemzetek, csak felhalmozott emberi ismeretek vannak  a gyakran egymástól gyökeresen különböző jóról.
Lehet hogy soha nem "térül meg" a befektetés, de torony magasról van leejtve a kapitalizmus, igaza volt Nietzschének: ez vagyok én, ezt akarom én, titeket meg vigyen el az ördög :)

Ki ebből, ki abból, ki a saját munkájából, ki a máséból,  ki hitelből, ki másból..
Kicsit olvasgattam hajnalban kávékortyolgatás közben, mielőtt nekiláttam volna dolgozni.
Találtam néhány érdekes dolgot, párat közzéteszek most ezekből -és nem nagyon kommentálom, csak egymás mögé rakom őket, jó gondolkodást kívánva minden olvasónak hozzá..
A csodált "nagy" országok.. látja mindenki?
A Kajmán szigetekre is felhívom a figyelmet, a talán fél budapestnyi területen található három repülőtérrel és két tengeri kikötővel, ahol háromszor annyi az egy főre eső GDP mint kishazánkban, miközben ipar, termelés gyakorlatilag nincs, gondolatébresztőnek, hogy mi is az a GDP..
Ez lehet  kiút hazánk számára is, nem a földet kell túrni, nem üzemeket és gyárakat kell építeni, hanem adóparadicsomot, és máris nem gond a munkanélküliség, mert beköszönt az oly régen áhított munka nélküli jólét..

Adósságóra

Az országok külső adósság szerinti listája

Magyarország külső adósságáról

Kajmán szigetek

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, fel kell tegyünk elébb egy néhány másik kérdést:
Miért van válságban a gazdaság, miért nem tudunk termelni?
-Nincs elég anyag? -De van.
-Nincs elég energia? -Hát ez kérdéses, eléggé fogytán, de ma még van.
-Nincs energia átalakító, mellyel az energiát munkává vagyunk képesek alakítani? -De van.
-Nincs tudásunk, hogy az anyagot a munkává alakított energiával valami mássá formáljuk? -De van.
-Nem szenvednek az emberek szükséget? -De szenvednek.
-Nincs elég munkára fogható ember? -De van.
Akkor mi az, ami nincs? Miért nem tudunk termelni mindenből annyit, hogy ne legyen nélkülözés a Földön?